ÁSATÁSOK A BALTAVÁRI ŐSGERINCES LELŐHELYEN

A Vas megyei Baltavár (napjainkban Bal­tavár és Hegyhátkisbér összevonásával Bérbaltavár) Szőlő-hegyének homokjából a XIX. Század közepe óta kerülnek elő a kör­nyéken 7-8 millió évvel ezelőtt élt ősállatok­nak csontjai. Az 1860-tól legalább hat jelentős ásatás — sokszor a tudomány számára itt felfedezett — leletei gazdagították a hazai és a külföldi gyűjteményeket. A globális és regionális környezeti változásokra bizonyítékul szolgáló geológiai és biológiai ismeretek miatt Baltavár neve a szakkörökben már közel 150 éve világszerte jól ismert.

Baltavár és Bécs (Az 1800-as évek közepe)

Az 1850-es évek végén, a Bach-korszak idején Bécsben elhatározták, hogy postautat építenek Buda és Graz között, amelyik Zalabér és Vasvár között a baltavári Szőlő-he­gyen át vezetett. Az ősállatok csontjai először valószínűleg 1856-ban, a település szélén fek­vő, a későbbi Kancsal-kocsmáról nevezetes domb átvágásából (BENDA, 1927a,b,c,d), va­lamint ugyanitt, Frentz József a falu felé me­net balkézről fekvő házának építésekor, az el­hordott földből kerültek elő. Mint Pethő (1884) leírja, az egykori szemtanúk, Frentz és Brunner urak állítása szerint az alsó homok­rétegben talált tömérdek mennyiségű csontot a homokkal együtt kocsis számra a mély szaka­dékba hordatták, ahol később házakat is épí­tettek. A földmunkák idején Brunner útmester néhány különleges fogat mégis félretett magának.

Lelőhely első tudományos leírója (SUESS, 1861) szerint a baltavári cson­tok és azok híre a soproni von Schwabenau-n keresztül jutott el hozzá. Eduard Suess, a bécsi egyetem nagyhírű geológus tanára már korábbi tanulmányaiban érdeklődött az iránt, hogy a természeti-környezeti folyamatok, mint külső té­nyezők, miként hatnak az élővilágra. A bécsi Kincstártól kapott pénzen 1860nyarán Baltavárra is elutazott, ahol hosszasnak mondott keresgélés után sike­rült olyan pontot találnia, ahol csontokban gazdag rétegből gyűjthetett. Az el­ső, 1860. évi Suess-féle ásatás után a szerző megállapította, hogy a Baltavárról előkerült emlősfajok megegyeznek a bécsi Belvedere-kavicsokból, illetve a gö­rögországi, Athén melletti Pikermiből származókkal. Emiatt a baltavári faunát a későbbiekben „Pikermi-típusú"-nak nevezték. Suess nyolc, erre az időszakra jellemző és Baltavárról is kimutatott emlősfajt nevezett meg (Machairodus cultridens, Hyaena hipparionum, Dinotherium, Rhinoceros, Sus erymanthius, Antilope brevicornis, Helladotherium duvernoyi, Hippotherium gracile), vagyis kardfogú tigrist, hiénát, kapafogú őselefántot, orrszarvút, kihalt disznófélét, an­tilopot,őzzsiráfot és háromujjú őslovat. Mindezek közül a Machairodus és a Hyaena egy-egy baltavári példányát elsőként Suess ábrázolta. Az általa gyűjtött leletek nagyrésze a Bécsi Természettudományi Múzeum gyűjteményében ma is megvan. Mint Suess (1861) említi, a két'hiénaállkapocs közül az egyik a sopro­ni von Schwabenau gyűjteményében lelhető fel. Baltavár, mint „Pikermi-típusú" fontos európai lelőhely Suess (1861) közleményére hivatkozva a francia Albert Gaudry-nak (1866) a görögországi Pikermi lelőhely, valamint a franciaországi Mont Luberon csontanyagát feldolgozó alapvető munkája (GAUDRY, 1873) nyomán vált nemzetközileg ismertté.

Suess gyűjtése után Brunner útmester, saját közlése szerint, rendeletet ka­pott a császári hatóságtól, hogy mindazt, amit a lelőhelyen talál, szedje össze, és időnként postán küldje el a bécsi udvari múzeumba, ami meg is történt (PETHŐ, 1884). Miközben Eduard Suess Baltaváron járt, a bécsi Császári és Királyi Geoló­giai Intézet (k.k. Geologischen Reichsanstalt) megkezdte Ausztria medenceterü­lete nyugati felének földtani térképezését, vagyis a Dunántúl geológiai felvételét. 1861 nyarán a Fr. Ritter v. Hauer vezette csoport tagjaként Ferdinand Stoliczka geológus azt a feladatot kapta, hogy áttekintő térképet készítsen a Fertő-tótól dél­re elhelyezkedő területről, amelyet nyugaton Stájerország, délen a Mura, keleten pedig Szentgróttól a Zala és a Marcal vonala határol.

Stoliczka már tudott a Suess által Bécsbe került baltavári csontokról. 1861. évi nyári térképező munkája során a Vas vármegyei Schwabenberg mérnök, va­lamint a baltavári Brunner útmester segítségével ásatásokat végzett. Eközben Brunner felépítette saját házát, a későbbi nevezetes „Kancsal-kocsmát". Stoliczka jelentésében leírta (1863), hogy a lelőhely egy, a falutól délkeletre magasodó dombra korlátozódik, amelyet Frentz úr néhány évvel korábban egy ház építé­sekor megbolygatott. Stoliczka földtani szelvényrajzot és jellemző leírást adott a lelőhelyről. A domb aljában Planorbis, Congeria és Bythinia puhatestű maradvá­nyokat tartalmazó agyag található. Ennek tetejét vízszintesen rétegződött, kvarc­ban és csillámban gazdag homok borítja, amit helyenként agyagcsíkok szakíta­nak meg. Jellemző, hogy a homokban „négy-öt lábbal" a felszínt borító lösz alatt, oxidált, vörösre színeződött rétegben összevissza helyezkednek el a csontok. A csont gazdag réteg vastagsága mindössze „6 coll és 2 láb" között mozog. Stoliczka pontos földtani leírása mellett fontos tafonómiai megállapításokat is tett. Kimutatta, hogy a feküt adó vízzáró agyagon fekvő csontok rossz megtartá­súak, s leginkább a lábcsontok és a fogak maradtak meg. Gyakori, hogy a fo­gak az állkapoccsal együtt maradtak meg, míg az állkapocs hátsó, felszálló ága és az elülső, metszőfogakat tartó része rendszerint letört. A csontok nem erede­ti helyükön találhatók, hanem távolról mosódtak össze, miután a legkülönbö­zőbb fajok maradványai egymás mellett találhatók. Egyes csontok, és - különö­sen a Hipparion különálló fogai - már a felhalmozódás előtt összetörtek, majd a szállítástól lekopva ágyazódtak be a homokba. A csontokkal együtt Stoliczka három Helix és egy nagy Unió faj jelenlétéről is tudósított, ugyanakkor a begyűj­tött ősmaradványok meghatározását valószínűleg Suess-re hagyta, aki azonban többet nem foglakozott ezzel a kérdéssel.csont gazdag réteg vastagsága mindössze „6 coll és 2 láb" között mozog. Stoliczka pontos földtani leírása mellett fontos tafonómiai megállapításokat is tett. Kimutatta, hogy a feküt adó vízzáró agyagon fekvő csontok rossz megtartá­súak, s leginkább a lábcsontok és a fogak maradtak meg. Gyakori, hogy a fo­gak az állkapoccsal együtt maradtak meg, míg az állkapocs hátsó, felszálló ága és az elülső, metszőfogakat tartó része rendszerint letört. A csontok nem erede­ti helyükön találhatók, hanem távolról mosódtak össze, miután a legkülönbö­zőbb fajok maradványai egymás mellett találhatók. Egyes csontok, és - különö­sen a Hipparion különálló fogai - már a felhalmozódás előtt összetörtek, majd a szállítástól lekopva ágyazódtak be a homokba. A csontokkal együtt Stoliczka három Helix és egy nagy Unió faj jelenlétéről is tudósított, ugyanakkor a begyűj­tött ősmaradványok meghatározását valószínűleg Suess-re hagyta, aki azonban többet nem foglakozott ezzel a kérdéssel.

Pethő a zalavári apátságból kapott és az általa gyűjtött csontokat a bu­dapesti Földtani Intézet múzeumában helyezte el, és jelentésében 13 állatfajt különített el (PETHŐ, 1884), öttel többet, mint amennyit Suess korábban em­lített (Mesopithecus pentelici, Machairodus cultridens, Hyaena eximia, Di­notherium giganteum, Mastodon pentelici, Helladotherium duvernoyi, Tra­gocerus amaltheus, Gazella brevicornis, Cervus matheronis, Sus erymanthius, Chalicotherium baltavartensis (új faj), Rhinoceros pachygnathus, Hipparion gracile). Pethő, mivel a Cervus matheronis fajnak határozott agancstöredé­kek rendszertani besorolásában bizonytalan volt, azokból néhány példányt el­küldött Bonnba J. Pohlig-nak, aki azokat más magyarországi (Polgárdi, Fo­nyód, Karád) lelőhelyek leleteivel együtt Cervus (Axis) Lóczyi néven új fajnak nevezte el. Pohlig leírását Kadié (1910) szó szerint, fordításban közölte, és a két baltavári agancsot ábrázolta is.

Kormos Tivadar 1913. évi ásatása

Lóczy Lajos, a Földtani Intézet igazgatója a Balaton-monográfia-sorozat készítése miatt a )0(. Század elején többször megfordult Baltavár vidékén, de csontot sohasem sikerült találnia, viszont arra biztatta Kormos Tivadar gerin­ces paleontológust, hogy keresse fel a közel 70 éve felfedezett lelőhelyet. Kormos 1913. május 16-án indult Baltavárra, ahol Pethő ásatásának még élő szemtanúival találkozva megismerte a régi Brunner- (Kormos idején már Kan­csal-) házzal szemben lévő lelőhelyet, ahol néhány órás ásatással megtalálta a csonttartalmú réteget. Az előzetes eredményeken felbuzdulva május 19-én visszatért Budapestre, ismételten megszerezte Semsey Andor támogatását, és május 29-én ismét Baltaváron volt. Pethőhöz hasonlóan megegyezett Mayer József örököseivel arról, hogy a tulajdonukban lévő területen ásatást végez­het. „A lelőhely azonban 30 év alatt fákkal, bozóttal, gazzal tökéletesen be­nőtt, lejtős partoldallá lett." (KORMOS, 1914). Összesen 35 méter hosszúság­ban az országút mentén és 12 méter szélességben tárta fel a partfalat, ahol összesen 390 m2-nyi területet tárt fel. Ásatását 1913. július 18-án fejezte be, mert a csonttartalmú rétegek kiékelődtek, és a Mayer-örökösökkel kötött egyezség értelmében a kiásott partfal tetejére deszkakerítést építtetett, a ki­hányt homokot pedig visszaszoratta. Meggyőződése szerint a lelőhely még távolról sincs kimerítve, a javasolta, hogy a kör­nyező területet az állam vásárolja meg és bo­csássa azt a kir. Földtani Intézet rendelkezésé­re (erre azonban nem került sor) Kitűnő, fényképekkel illusztrált jelentésé­ben Kormos (1914) részletesen leírta a Kan­csal-kocsmával szembeni útbevágásban feltárt földtani szelvényt, ami gyakorlatilag megegye­zik az 1863. évi Stoliczka-félével. Új megálla­pítása, hogy a csonttartalmú homokréteg fekü­jét alkotó szürke agyag a lelőhely alatti agyag­gödörben (régi téglavető) jól tanulmányozha­tó. Itt az agyag néhol csigahéjak törmelékét és 6-7 mészmárga-gumós padot tartalmaz, s a kb. 3 méter vastag agyag alatt ismét szürke szí­nű rozsdaeres homok következik. Ezek a tég­lavetői fekürétegek azonban csontmaradvá­nyokat nem tartalmaztak. Kormos ásatásának fontos momentuma volt, amikor a csonttartal­mú homokréteg közé lencseszerűen beágya­zott, kagylók és csigák maradványait tartalma­zó előfordulásra bukkant. Ezt a Mollusca-faunát később Halaváts Gyula (1923) publikálta, de előzetes meghatározását már Kormos is közölte. Megál­lapította, hogy „Ez a puhatestű-fauna sztratigrafikai szempontból igen nagy fontosságú, mert ez az első eset, hogy Magyarországon a pikermi-típusú ge­rinces fauna társaságában csigák és kagylók is előkerültek".

 Kormos 1913. évi, mindössze három hétig tartó ásatásában a begyűj­tött csontmaradványok száma meghaladta az ezret, ugyanakkor megállapí­totta, hogy a fajok tekintetében Baltavár egyike a legszegényebb hasonló lelőhelyeknek. A Mesopithecus-on kívül minden olyan fajt megtalált, amit korábban már Pethő is begyűjtött, de további négy taxont is sikerült kimu­tatnia, amelyek közül kettő a tudományra nézve újdonság volt (Ursus ponticus n. sp., Aceratherium incisivum, Rhinoceros KeratorhinusI schleiermacheri, Hipparion microdon n. sp.). A mindössze Baltavárról, egyetlen, idős állattól származó kihalt medveféle (Ursus ponticus) lelet rendszertani helyzetével, korábbi észrevételekre válaszolva, Kormos a Folia Sabariensia (a Vasi Szemle első számának élén még ez a cím állt. ­A szerk.) 1933. évi I. évfolyamának 1. számában ismételten visszatér, de megállapítja, hogy ezt a kérdést csak jobb maradványok alapján lehetne megoldani, ahhoz viszont további ásatások „fölöttébb kívánatosak lenné­nek" (KORMOS, 1933).

1927 szeptemberében Benda rövid bemutató ásatást végzett Baltaváron, a feltételezett vízesés alatti öböl (Sinus Rohringeri) területén. Itt 3,5 m2-es te­rületen 7,7 méter mélyre ástak le, ahonnan 34 csontot gyűjtöttek össze, puhatestűeket viszont a várakozásnak megfelelően (??) nem találtak. Erre az ása­tásra azért volt szükség, mert E A. Bather a British Museum (Natural History), London Geológiai Osztályának vezetője a „Pontian Mammals" maradványok­ról katalógust készített. A nagyhírű baltavári lelőhelyen végzett újabb kutatá­sokról Benda 1926. évi ásatásáról megjelent tanulmányaiból értesült (BENDA, 1926-1927, 1927; BATHER, in Pilgrim, 1921). Benda meghívására Bather eljött Baltavárra, ahol „Ez alkalommal a Baltavári Uri Casino igen tisztelt tagjai me­leg ünneplésben részesítették a kiváló angol tudóst, amiből nekem is jutott egy kis részecske." (BENDA, 1927a). A látogatás folytatásaként a londoni Bri­tish Museum (Natural History) gyűjteményébe került 44 eredeti, Benda által 1926-ban gyűjtött baltavári csontmaradvány a Vasvári Múzeum eredeti alátét­cédulájával. A Benda-féle ásatás többi maradványai nagyrészt a szombathelyi, kisebb részt a vasvári múzeumba kerültek.

Magyar—Amerikai ásatások (2000-2001)

A baltavári lelőhelyet a Bendefy-Benda-féle ásatások után gaz és szemét lepte el. Az útbevágásban az egyetlen azonosítási pontot a Kancsal-kocsma jelentette, miután Kormos 1913. évi ásatási beszámolójában fényképet is kö­zölt az épületről. Az 1970-es években többen is megpróbálták újra azonosítani - feltárni a csonttartalmú rétegeket, de minden kísérlet sikertelen volt.

Ilyen háttérrel 1998-ban, amikor már befejeződtek a közös magyar—ame­rikai ruda-bányai ásatások, új projektként merült fel a 10 millió éves Ruda­pithecus emberszabású ősmajmok utáni kor állatvilága és környezete vizsgá­latának igénye. A korábbi európai, ázsiai és afrikai adatok azt mutatták, hogy 7-8 millió évvel ezelőtt a Földön globális klimatikus átrendeződés kezdődött meg. A trópusi esőerdők területe visszaszorult, peremükön kialakult a szavan­na, majd létrejött a sivatag. Magasabb szélességeken, így a Kárpát-medencé­ben is, a Pannon-tóval nagyrészt kitöltött terület környezetében változatos (mocsári, ligeterdei, szavannás, sivatagi) ökológiai viszonyok alakultak ki. Mindezek hatására Eurázsia nagy részéről eltűntek a korábban ott élt ember­szabású ősmajmok, és helyettük a cerkófmajmokhoz tartozó, kistermetű Mesopithecus majmok jelentek meg. Baltavár ennek az átmeneti időszaknak a lelőhelye, ahol az alsó rétegek még a Pannon-tó üledékei, míg a felette lé­vő csonttartalmú homokok már a globális és regionális környezetváltozás együttes hatására létrejött új állatvilág maradványait tartalmazzák.

Az R. L. Bernor (Washington D.C., Howard University) és Kordos L. (Bu­dapest, Magyar Állami Földtani Intézet) által vezetett, a National Geographic és az L. S. B. Leakey Foundation támogatásával létrejött kutatások 2000. júni­us 26. és július 24., illetve 2001. június 29. és augusztus 1. között történtek (KORDOS, 2001, 2003a,b).

2000-ben a szeméttel, gazzal és fákkal beborított feltételezett lelőhelyen csak az azóta elhunyt öregek emlékezetére lehetett támaszkodni, akik gyerek­korukban még ott bámészkodtak Bendefy ásatásán. Más megoldás nem lévén, a teljes területet buldózerrel meg kellett tisztítani. Húszméteres akácok és több köbméteres tuskók fordultak ki a földből, míg végül kétnapi munkával megtisztult a terület, de a csonttartalmú rétegek még nem látszottak. A meg­szokásnak megfelelően a buldózer egyre mélyebbre vágott a szürke, rozsda­foltokkal tarkított agyagba, ami valójában a csontos homok alatti tavi üledék volt. A leleteket tehát a domboldal rézsűjében, fölfelé kellett keresni, ahol né­hány tisztító metszés után valóban, 63 méter hosszúságban előtűnt a tavi agyagra települő, 1-1,3 méter vastag, időnként rozsdás, mangántól fekete szí­nű, lencsésen mészkonkréciókat tartalmazó, kagyló- és csontmaradványok­ban gazdag kereszt rétegzett homok.

A két nyári szezonon át tartó ásatások elején már azonosítani lehetett a korábbi feltárások helyszíneit (lásd a mellékelt ábrán!). A jelenlegi tudomá­nyos elvárásoknak megfelelően az ásatás célja nem az volt, hogy minél több csontot találjanak a szakértők, hanem arra törekedtek, hogy minél kevesebb üledék megmozgatásával az egykori környezetről minél több információhoz jussanak. Miután a korábbi ásatások révén már több szekrényt megtöltő cson­tot őriznek a múzeumok, most a legfontosabb kérdés az volt, hogy mi történt az itt található állatokkal az élőlény elpusztulása és mostani kiásása között el-telt 7-8 millió évben. Ezért több kis, alig néhány négyzetméteres szelvényben történt az ásatás. Minden szabad szemmel észrevehető csontszilánkot is há­romdimenziós térképen ábrázoltak (korábban csak az ép és szép csontokat gyűjtötték be), és egyenként tanulmányozták. Első ízben sikerült feltárni a Pannon-tóban lerakódott agyagba mélyült folyómeder fenekét, ahol időnként még az egykori hullámfodrok is látszódtak. A csontok nagyrésze rendszerte­lenül, koptatott, vagy már eredetileg is törött állapotban került a homokba. Komolyabb csontdúsulásra ott lehetett számítani, ahol a homokban lencsesze­rűen mészkonkréciós padok helyezkedtek el. Egyes csontokon gyakoriak vol­tak a ragadozók és a dögevők rágásnyomai, másokat finom repedések tarkí­tottak. Mindezekből arra a következtetésre lehetett jutni, hogy ezen a terüle­ten nagykiterjedésű, sok ágra bomló, szezonálisan igen változó víztömeget szállító folyó hömpölygött, vagy éppen csendesen folydogált. Az áradások sok állatot elpusztítottak, tetemeiket a kanyarulatok külső ívén kisodorták, vagy éppen a zátonyokon akadtak fenn. A tetemekre dögevők jártak, s a szét­esett testekből a csontokat a későbbi vízmozgások tovább szállították. A víz­ből kiálló zátonyokon a csontok megmaradtak, mert a víz nem tudta elszállí­tani őket. A magas hőmérséklet miatt ezeken a zátonyokon a párolgás miatt a talajvízből feláramló ásványi anyagok mészlerakódásokat, homokkő pado­kat alkottak, amelyekre a csontok időnként erősen odacementálódtak.

Az amerikai—magyar ásatáson minden előkerült csonttöredékről digitális fotóarchívum készült, és angol, német, amerikai és magyar kutatók bevoná­sával megkezdődött a leletek több évig tartó feldolgozása. További ásatásra csak a feldolgozás során felvetődő új kérdések megválaszolásához lesz szük­ség, hiszen a korábban innen előkerült állatfajok száma mindössze egy hód fogával gyarapodott. A kutatásokat kiegészítették az újonnan feltárt szelvény mintái alapján készített paleomágneses vizsgálatok, amelyek megerősítették, hogy a baltavári üledékek 7,5-8 millió évvel ezelőtt rakódtak le.

TOVÁBBI TERVEK

Miután a 2000. évi ásatással eddigi legnagyobb kiterjedésében feltárult a baltavári Szőlő-hegy útbevágásának szelvénye, gondatlanság lett volna magára hagyni, hogy ismét belepje a növényzet és ellepje a szemét. Az ásatás kezdeményezője (e sorok írója) ezért 2000 őszén megvásárolta az önálló helyrajzi számmal ellátott földterületet. Ekkor Magyarországon már volt példa arra, hogy hasonló, jogtiszta szituációban régészek azért vásároltak meg fontos lelőhelyeket, hogy azokat megvédjék a károsodástól, vagy éppen a pusztulástól. Az új tulajdonos a területet felmérette, drótkerítéssel körbekerítette, és kitáblázta, miszerint az magán- és ásatási terület. A jogszabályok értelmében a további ásatásokhoz is engedély szükséges, és az előkerülő leleteket múzeumban kell elhelyezni (a 2000/2001. évi ásatás leletei a Magyar Állami Földtani Intézet Országos Múzeumába kerültek).
-----A területet többféleképpen lehet hasznosítani: lehetséges (1) további ásatások végzése meghatározott tudományos kérdések megválaszolására, (2) bel- és külföldi egyetemek részére oktatóterületként használni, (3) szabadtéri állandó bemutató park létesítése, (4) helyi összefogással állandó kiállítás létesítése a lelőhely közelében fekvő iskola kihasználatlan termeiben.
-----A bérbaltavári Szőlő-hegy csonttartalmú homokja az útbevágás mindkét oldalán folytatódik, és azt lépésről lépésre feltárva, az egykori jelenségek nyomait nagyobb felületen vizsgálva további alapvető kérdésekre is választ kaphatunk.

(Forrás: Szakály Ferenc könyve)

Képek