A Kardfogú tigris szobor 2001-ben lett felállítva, Oláh Zoltán munkája.

A kardfogú macskaformák (köznapi nevükön: kardfogú tigrisek) a macskafélék egyik kihalt alcsaládját (Machairodontinae) alkotják. A kora miocéntől a pleisztocén kor végéig éltek.

Nevüket hatalmas, kardszerű felső szemfogaikról kapták, amelyek hossza 10–28 cm között változott. Jellegzetes szemfogaik pontos szerepéről sokat vitatkoznak. Csontok összetöréséhez túlságosan törékenyek lehettek. Valószínűbb, hogy az áldozat nyakának átharapásakor a légcsövet és a verőereket roncsolhatták szét, ezáltal gyorsítva az áldozat haláltusáját (ami a nagy testű növényevők esetén fontos szempont lehetett).

A Bérbaltavárra közúton érkezőket meglepő köztéri szobor köszönti egy vicsorgó, kardfogú tigris. A mérges kinézetű ragadozó, azonban nem a településre érkezőket akarja elijeszteni, hanem a településen megtalált ősi csontokra utal.

fotó: Tama István

1856-ban egy útépítés során az ott dolgozó kubikusok ásói ősi csontokat fordítottak ki a földből, majd később is többször történtek ásatások. Mára tudjuk, hogy valószínűleg a sztyeppetűz elől menekülő állatok a magas partról belezuhantak a sebes folyóba, amely tovább sodorta a csontokat. A baltvavári ősemlős fauna 30 állatfajának csontjai kerültek elő: kardfogú tigris, mamut, őselefánt, ősló, medve, orrszarvú, gazella, valamint 17 csigafajt is találtak. A leletek egy része a Baltavári Ősállatok Állandó Kiállításon, a szombathelyi Savaria Múzeumban és vasvári Helytörténeti Múzeumban látható, többségük bécsi, budapesti és londoni múzeumok birtokába került.

Nemcsak a térség, hanem még a település lakosságának döntő többsége sem tudott sokáig semmit arról, hogy szülőfalujuk, Bérbaltavár 7- 8 millió éves ősállatcsontokat rejt.

1860-tól legalább hat jelentős ásatást végeztek a területen, melynek leletei elsősorban a külföldi és másodsorban a hazai gyűjteményeket gazdagította. Eduard Suess publikált elsőként 1861- ben a baltavári ősállatok lelőhelyéről és jóvoltából a Baltavárról származó csontok rövidesen helyet kaptak a tudományos életben. Összesen nyolc, erre az időszakra jellemző és Baltavárról is kimutatott emlősfajt nevezett meg (kardfogú tigrist, hiénát, kapafogú őselefántot, orrszarvút, kihalt disznófélét, antilopot, őszsiráfot és háromujjú őslovat). Mindezek közül a kardfogú tigris és a hiéna egy-egy baltavári példányát elsőként Suess ábrázolta. Az általa gyűjtött leletek nagy része a Bécsi Természettudományi Múzeum gyűjteményében ma is megvan. Baltavár, mint fontos európai ősállat lelőhely Suess közleményére hivatkozva a francia Albert Gaudry munkája nyomán vált nemzetközileg ismertté: az őslénytudós megállapította hogy az ősállatok a felső miocén és a pliocén földtörténeti korokban (12-2 millió évvel ezelőtt) kerültek az egykori folyóvízi homokba.

Nézze meg galériánkat!

A 1869 ben a Földtani Intézet igazgatója Pethő Gyula  geológust kérte fel, hogy nézze meg, mi is van Baltaváron. Pethő meglepődve tapasztalta, hogy a csontok között olyan maradvány is van, amelyet korábban nem említettek: egy Mesopithecusnak nevezett kihalt majom állkapcsa. 1884. július 3-án néhány munkás segítségével mindössze négyórás kutatással hiénaállkapcsot, orrszarvúfogat, sarokcsontot valamint Hipparion-fogat is talált. A sikeren felbuzdulva Pethő még 1884 szeptemberében visszatért Baltavárra újabb ásatásokat végezni. Ennek eredményeként öt, korábban Baltavárról nem ismert emlős csontját mutatta ki, s ezzel már tizenhárom fajra növekedett az onnan előkerült állatok száma. Kimutatta egy kihalt, nagy testű és karmú, mocsárlakó növényevő nemzetség, a Chalicotherium addig nem ismert faját, amelyet a lelőhelyről Chalicotherium baltavarense-nek nevezett el. Az általa megtalált agancsmaradványokat később új őzfajként, Capreolus loczyi néven vezették be a tudományba.

Kormos Tivadar vezetésével 1913. május 29-én az országút mellett 35 méter hosszúságban és 12 méter szélességben, 25 földmunkással feltárták a régóta nevezetes lelőhely teljes rétegsorát. Egy kivétellel megtalálták a Pethő által kiásott 13 faj mindegyik. A Mesopithecusnak nevezett majom maradványaira ő sem bukkant rá, de további négy emlősfajt is ki tudott mutatni, - s közülük kettőt: az Ursus ponticus nevű medvefajt és egy háromujjú őslovat (Hipparion microdon) új fajként írt le.

Ezt követően Bendefy László végzett ásatásokat a területen. Rövid idő alatt 15-20 csonttöredéket találtak. 1926 júliusában elérték az érintetlen csonttartalmú réteget és Bendefy László megállapította, hogy az itt sokkal mélyebben helyezkedik el, mint Kormos ásatási területén melyből arra a következtetésre jutott, hogy a két hely között egy legalább 3,2 méter magas vízesésnek kellett lenni, és a sztyeppei tüzek elől a folyóba menekülő állatok nagyrészt itt lelték vesztüket. Leírása szerint a Mesopithecus csontjait is megtalálta. A londoni British Museum (Natural History) gyűjteményébe került 44 eredeti, Bendefy által gyűjtött baltavári csontmaradvány a Vasvári Múzeum eredeti alátétcédulájával. A Bendefy-féle ásatás többi maradványai nagyrészt a szombathelyi, kisebb részt a Vasvári Múzeumba kerültek.

A baltavári lelőhelyet a Bendefy-féle ásatások után gaz és szemét lepte el. Az 1970-es években többen is megpróbálták újra azonosítani-feltárni a csonttartalmú rétegeket, de minden kísérlet sikertelen volt.

Egy amerikai-magyar tudományos együttműködés keretében 2000 nyarán lehetőség nyílt arra, hogy feltárják az eredeti rétegeket. Megtalálták tehát a lelőhelyet, sőt a korábbi ásatások helyét is sikerült azonosítani. A próbaásatás több mint kétszáz ősemlős maradványt hozott felszínre. Minden szabad szemmel észrevehető csontszilánkot is háromdimenziós térképen ábrázoltak (korábban csak az ép és szép csontokat gyűjtötték be), és egyenként tanulmányozták. Az amerikai-magyar ásatáson minden előkerült csonttöredékről digitális fotóarchívum készült, és angol, német, amerikai és magyar kutatók bevonásával megkezdődött a leletek több évig tartó feldolgozása. További ásatásra csak a feldolgozás során felvetődő új kérdések megválaszolásához lesz szükség, hiszen a korábban innen előkerült állatfajok száma mindössze egy hód fogával gyarapodott. A kutatásokat kiegészítették az újonnan feltárt szelvény mintái alapján készített paleomágneses vizsgálatok, amelyek megerősítették, hogy a baltavári üledékek 7,5-8 millió évvel ezelőtt rakódtak le. Az ásatás kezdeményezője Kordos László professzor 2000 őszén megvásárolta az önálló helyrajzi számmal ellátott földterületet. A jogszabályok értelmében a további ásatásokhoz is engedély szükséges és az előkerülő leleteket múzeumban kell elhelyezni.

Dr. Bendefy László

1904  - 1977
geodéta, geológus, történész, tudomány- és technikatörténész.

Vasváron született 1904-ben. 1934-ig születési nevén, Benda Lászlóként publikált, 1934-es munkái  már Bendefy-Benda László néven jelentek meg, majd véglegesen Bendefy lett.

1924-ben, húszéves korában, mint a szombathelyi múzeum segédőre, majd egy évvel későbbtől, mint az 1925-ben alapított Ásvány-, Kőzet- és Őslénytár vezetője végzett ásatásokat Baltaváron folytatva a korábban megszakadt őslénytani kutató munkát.

Először 1924 nagypéntekén utazott Baltavár­ra. Rövid idő alatt 15-20 csonttöredé­ket találtak. Egy helyi gazdálkodótól, Mészáros Vincétől pedig orrszarvúcsontot kapott. Az azono­sításon fellelkesülve Benda a közelben táborozó 48-as Rákóczi-cserkészcsapat diákjait hívta segít­ségül, akik kétnapi munkával több Hipparion-, Gazella-, Cervus- és Dinotheriumcsontot találtak. Az  1927 megjelent munkájában a Suess, Pethő, Kormos (előző ásatásokat végző tudósok) vala­mint saját eredményei alapján összefoglalta véleményét a baltavári gerince­sekről és Halaváts munkájának felhaszná-lásával a puhatestűekről. Gerince­sekből 31, puhatestűekből 17 taxont különített el. Leírt egy új gazellafajt is (Gazella baltavarensis).

1927 szeptemberében Benda rövid bemutató ásatást is végzett Baltaváron, a feltételezett vízesés alatti öböl területén  ahonnan 34 csontot  gyűjtöttek. Erre az ása­tásra azért volt szükség, mert E A. Bather a British Museum, London Geológiai Osztályának vezetője megismerve Benda ásatási eredményeiet eljött Baltavárra. A látogatás folytatásaként a londoni Bri­tish Museum gyűjteményébe került 44 eredeti, Benda által 1926-ban gyűjtött baltavári csontmaradvány. Az ásatást Benda 1927-ben Baltaváron befejezte.

1934 A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet tudományos főmunkatársa lett 1958-ban megkapta a műszaki tudományok kandidátusa fokozatot. A Magyarhoni Földtani Társulat szakosztályi alelnöke, majd a Geodéziai Bibliográfia főszerkesztője lett. Római tanulmányútja során a Vatikán levéltárában kutatott, és a keleten maradt magyarokra vonatkozó adatokat talált. Eredményeit több könyvben - Kummagyaria és A magyarok kaukázusi őshazája, Gyeretyán országa - tette közzé. Az ő kezdeményezésére állították fel a Halászbástya műveinek együtteséhez tartozó,  Antal Károly szobrászművész Julianus és Gerhardus barát szobrát, melyhez Bendefy felajánlotta az 1936-ban megjelent,  Az ismeretlen Julianus című könyvének honoráriumát. Tagja volt az MTA 1974-ben megalakult Tudomány- és technikatörténeti komplex bizottságának.

1977-ben hunyt el, a múlt század polihisztora, aki az óbudai temetőben nyugszik.

Képek