Egyed László: Az én SZÜLŐFALUM

Az én szülőfalum BÉRBALTAVÁR - HEGYHÁTKISBÉR. 1940.10.18-án láttam meg a napvilágot.

Szüleim; Édesapám Egyed József (Hegyhátkisbér 1906.10.14.), Édesanyám (Zalaszentgrót 1915.01.13.), az Ő házasságukból születtem én a fenti időpontban.

Ide születtem én e gyönyörű tájra, ami a Zalai Dombság nyúlványa és a Hegyhát keleti csücske. Szeretett szülőfalum Bér-Baltavár /a kötőjel nem véletlen, hisz csak 1935-ben egyesült Hegyhátkisbér és Baltavár, bárhova sodor az élet ide mindig visszatérek. Itt élt az az hat család, ami nagy rokoni összetartozást, erőt, biztonságot adott. Kik Ők; Virágh Antal - Egyed József - Pál Ferenc - Virágh József - Hári József - Kovács Károly és szívemnek kedves családjuk.

Mi az ami mindig visszahív? Mi az a belső hang? Mi olyan kedves nekem ebben a faluban?

A Hegyhátkisbéri bükk erdő, a gubacsosi erdő,  ahol a őriztük - legeltettük az állatainkat. A szőlőhegyek, az Újhegy-Rigóhegy-Doroghegy,  amelyek adták azt a finom nedűt ami messze földön ismert volt.  A Baltavári szőlőhegy, a Herceghegy-Öreghegy-Újhegy, amit a Hegypásztor (Tőke Imre alkotása) őriz az egyes kapunál és a Hegyi Kereszt őriz a kettes kapunál.
A Kancsaldomb, ahol a  Mamutok és egyéb  őslények csontjait találták  és Bécstől – Londonig híressé tették a falut.  A Szíjártó domb, a Kutyor, a Rakottya, Kaptás, Bükkfej, a Proletár…..Az a három patak ami a Baltavári hegy és a Kaptási dülőnél összefolyt (kirándulásaink, csínytevéseink színhelyei)

Ez a TÁJ, ez a FÖLD, ez mind a miénk volt, amíg OTTHON éltünk, és marad örökké a miénk a  szívünkben. MIÉNK, BALTAVÁRI-KISBÉRI gyermekeké, mert amikor hazamegyünk és emlékezünk, akkor újra gyermekekké vállunk.

Ez a táj egy nagy Magyarország tájképe, ahol a tavaszi hó olvadásakor zúgtak a patakok, és szóltak a HARANGOK, vagy nyári záporoknál a gyermeksereg /hisz akkor még több mint 2000 ember élt a faluban/ játszott a vízben, a sárban…..

Ezer meg ezer gyermekkori emlék tör elő ezért muszáj ide mindig visszatérni, feltöltődni, iskoláinkra emlékezni, ahol szeretett tanítóink öntötték belénk a tudást, az OTTHON-SZÜLŐFÖLD-HAZA szeretetét.  Iskolai kirándulások, színdarabok, szüreti bálok, búcsúi bálok, tollfosztások (ahova beengedtük a verebet…) Templomaink a (műemlék) gyönyörű Baltavári templom, a felújított Kisbéri, ahol tíz évig ministráltam gyermekkori barátaimmal.

EZ a FÖLD a MIÉNK VOLT és MARAD a szívünkben. Emlékeinket, örömeinket, bánatainkat, SZÜLŐFALUNK SZERETETÉT nem veszítjük el, ne veszítsük el!!!

Szülőfalu, Te drága akácfavirágos táj, erdők, hegyek, patakok, minden amit szerettem és  most is szeretek – BÜSZKE VAGYOK, hogy itt születtem – EMLÉKETEK MINDIG SZÍVEMBEN  ÉL.

Egyed László Szombathely, 2015.04.16.

Egyed László ezzel a visszaemlékezéssel tiszteleg Dr. Matyasovszky László emléke előtt:

Dr.Matyaszovszky László állatorvos fiatalon az egyetem elvégzése után került Bérbaltavárra, körzeti  állatorvosnak. Bérbaltavár – Nagytilaj – Mikosszéplak – Csehi – Csehimindszent tartozott hozzá. Nagyon aktív volt, éjjel-nappal a gazdák és állataik rendelkezésére állt. Nagyon sok állat volt abban az időben a gazdák tulajdonában. Ez volt a legnagyobb érték a családok számára.
Egy befogható igás állat elvesztése a családnak az elszegényedését is jelenhette, ha nem tudta pótolni. Ezért volt olyan nagy tisztelete a DOKTOR (csupa nagy betű illeti) Úrnak . 
Elszegényedés sorsára juthatott volna az a Kisbéri gazda is, akinek a tehene megevett-beevett valami vastárgyat és beteg lett. Mikor a betegség tünetei mutatkoztak, rögtön szóltak a Doktornak    – a gumicsizmás, pedálos Saxán motorkerékpáron közlekedő állatorvosnak  -.
A Doktor azonnal jött és akcióba lépett. Hívjon 4-5 Embert aki segít, kérte a gazdát, mert meg kell műteni a tehenet!!!! Megműtötte és uram-fia, egy kerékpár küllőt talált a tehén bendőjében!!!!!! Nagy gondossággal, minden tudásával tette a dolgát, összevarrta és kérte, hogy hagyják pihenni. Másnap reggel már hajnalban ott volt a Doktor. Na bátyám keltsük fel a tehenet, mondta a gazdának. A tehén egy héten belül meggyógyult és még 8 évig szolgálta a jó, gondos gazdáját.

Ez akkor egyedül álló tett volt a magyar falusi állatorvosok között. A mi DOKTORUNK  tette ezt meg először. Ezért hát a csupa nagybetű, ami a Doktorunkat illette, és emlékét illeti ma is. Ezért örvendhetett olyan nagy köztiszteletnek. Ő volt az az állatorvos, aki nem félt a sártól, trágyától. Ő egy igazi állat és gazda barát ember volt. Tisztelte a gazdát és az állatot is. Nem riadt vissza semmi nehézségtől, mindig a megoldást kereste és meg is találta. Az én családom nagyon sok állatot nevelt fel. Én l8 éves koromig segítettem, dolgoztam a család gazdaságában. Saját példánkon keresztül nemegyszer tapasztaltuk meg a gumicsizmás, Saxonos Doktor helytállását, segítőkészségét, tudását.

Egy másik esetet is szeretnék elmesélni,  ami a mi DOKTORUNK  bátorságát, helytállását bizonyítja. Az 50-60-as években a szarvasmarha apa állatokat azaz a bikákat vizsgálatra évente, a körzetben össze kellett gyűjteni egy megadott helyre. A mi körzetünkben ez a hely Csehi volt abban az évben. Meg is érkeztek a gazdák az állatokkal. Megtörtént a vizsgálat. Már a papír munkát végezte a Doktor, amikor az egyik bika megvadult. Mikosszéplaki volt az állat gazdája, akire rátámadt és halálos sebet ejtett rajta a megvadult bika. A bika megölte gondozóját! A bika már az utcán rohant, amikor a Doktor kiszaladt a kiabálásra. A Doktor felpattant a motorjára és utána eredt a bikának. Amikor utolérte, leugrott és tőrkését kinyitva elkapta a bika farkát – tudván, hogy a bika megfordul, hogy támadásba lendüljön – és belebökött a bika szemébe. Ezzel a bika tehetetlenné vált, a Doktor ki tudta kötni egy fához. Hívta a körzeti rendőrt és lelőtték a bikát, hogy ne szenvedjen.
Másnap az újságban megjelent egy cikk:  „A bátor rendőr” aki  lelőtte - a kikötözött, megvakult  - BIKÁT.
Hát ilyen bátor férfi volt a mi nagy szaktudású DOKTORUNK.

Szombathely, 2015.04.18., Egyed László, a BSZE alelnöke

Beszédes” élettörténet a szülőfalumról – Egyed László visszaemlékezése

Mi, akik a II.V. Háború alatt születtünk, sok megtörtént eseményt, sok emléket őrzünk. A mi korosztályunk nem a meséskönyvben lévő meséken nőtt fel. Nekünk más volt az esti mese, élet szülte igaz történetek. A szülők, rokonok, szomszédok akkor még esténként összejártak, és beszélgettek. A beszélgetések tárgya a rég múlt illetve az akkor aktuális téma, a háború napi eseményei, történései voltak. Mi történt a fronton, ki esett el, kik lehetnek fogságban, haza tudnak e jönni.

De aztán vége lett a háborúnak, lassan indult az élet. Az ÉLET mindig megy tovább.  A fronton elhunytak családján az itthon maradottak, rokonok, szomszédok, falubeliek segítettek. Az összefogás egymás segítése, akkor még természetes volt. Nem sajnálatból, hanem emberségből, belső indíttatásból segítettek egymáson az emberek.

Folytatódott a faluban az élet, indult a munka, folytatódott a gazdálkodás. A gyermekek már 6-7 éves koruktól segítettek! Ez természetes volt számukra, hisz 3 generáció élt együtt békében, szeretetben. A gyermekek azt látták, hogy mindenki dolgozik a családban, tehát Ők is, mint gyermekek kivették részüket a munkából a család megélhetéséért.  Iskola után ebédeltek és őrizték a teheneket, növendékeket a falu füves területein. Ez a felelősséggel járó munka nem is volt rossz „szórakozás”, mert fiúk, lányok együtt voltunk egész délután. Mindenki a saját állatára vigyázott, mert a reggeli és az esti tej a megélhetést és a finom ételt - tejfölös túró sült krumplival, fölséges étel - biztosította. A krumpli szinte minden reggel asztalra került, mellé egy kis túró, tepertő, szalonna, zsír és egy csésze tej. Mi időnkben a tej nem 1,2 – 2,8-as zsírtartalmú volt, hanem 4,8 – 5,2-es zsírtartalmú, az volt ám a tej.  De sajnos ez nem minden családnak adatott meg. Akkor is volt, akinek sanyarúbb volt a sorsa. Aztán jöttek a nehéz évek mindenki számára. Jött a beszolgáltatásos időszak. Minden gazdálkodónak az állatokból, a megtermelt gabonából bizonyos mennyiséget be kellett szolgáltatni. A borból fejadag volt, a megmaradt részről pedig adót kellett fizetni. Az 1950-53-as években az időjárás sem volt kegyes a gazdákhoz, aszályos év volt.  Például a búzát éjjel kellett aratni, hogy ne hulljon ki a szem.

A nagyon nehéz megélhetés miatt a fiatalok kezdték elhagyni a szülőfalut, mindenki kereste a megélhetési lehetőséget, otthon hagyva szülőt, barátot… Új életet kellett kezdeni egész fiatalon, de természetesen haza kellett járni, segíteni a szülőknek, nagyszülőknek. Kettős élet volt ez.  Teljesen új egy falusi fiatal részére.    A munkalehetőséget, annak megtalálását az ipar fejlődése segítette a városokban. De a munkásszállók légkörét nem volt könnyű megszokni a falusi élet szabadsága után. Szakmát kellett tanulni. A falusi fiatal, ahogy az ÖREGEKTŐL – akiket nagy TISZTELET ÖVEZETT, ŐK VOLTAK a MÚLT ÉRTÉKEI – látta szorgalmasan dolgozott, és közben kitanulta a különböző szakmákat: kőműves, lakatos, asztalos, ács, betonozó, gépkocsivezető, gépész..stb. Ők építették újjá az országot. A városokban leginkább az építőiparban volt munkalehetőség, mert épültek a lakótelepek, és kellett a munkaerő. De az ország fejlődött és a változás elkövetkezett, mert elkezdődött a tsz-ek szervezése.

Bérbaltaváron 1959-ben alakultak meg a tsz-ek, Baltaváron, és Kisbérben is, külön – külön. Az elnökök az addig jól gazdálkodó szorgalmas emberek lettek, akik a saját kis birtokaikon eredményesen tudtak gazdálkodni. De most már egy falu gazdaságát kellett annak minden gondjával együtt vezetni. Ez nem ment zökkenőmentesen, így sokszor volt változás a vezetésben. Nem volt eredményes a gazdálkodás a tsz-ekben. 1967-ben aztán megválasztották Németh Károlyt, - Kari bácsit – aki kisbéri lakos volt.

Ki volt Németh Károly: 1954-ben Németh Károly családjával – feleségével, Kapocsi Rozáliával és kislányával, Katalinnal -Nagytilajból, Kisbérbe a Templom utcába költözött, ahol az én családom is lakott. Még két gyermekük született Ilona /1957/ és Károly /1966/. Sokszor találkoztunk, és beszélgettünk. Mint írtam, nem a meséken nőttünk, hanem történeteken. Ő is mesélt: 1944-ben bevonult katonának, 1945-ben fogságba is esett és csak 1948 Karácsonyára tudott hazajönni. Beszélgetés közben megkérdezte, hogy nem akarnánk-e mi fiatalok egy lövészklubot szervezni, Ő tanítana bennünket. Mi fiatal fiúk szívesen mentünk vele. Kijártunk a Szijártó dombra a fenyves aljába /Kutyorba/, itt tanított bennünket kispuskával lőni. Ez aztán hagyománnyá vált, az iskola átvette a Lövészklubnak a szervezését és tovább éltette.

Kari bácsi gazdálkodott a szülei földjén, majd a Földműves Szövetkezetnek gyümölcsfelvásárlója volt Nagytilajban. Később - 1958 - Szombathelyre ment dolgozni, a Vetőmag Termeltető és Értékesítő Vállalatnál termelési felügyelő volt. Munkája során megismerte az egész Ny - Magyarország tsz-eit, azok gazdálkodását, látta hogyan működik egy jó Termelőszövetkezet, sok embert ismert meg, sok barátságot kötött.

Amikor a választás volt, - 1967 - akkor azt gondolta - Németh Károly -, hogy indul az elnöki pozícióért és megpróbál segíteni a lakóhelyén rosszul gazdálkodó TSZ -nek és segíteni az ott élő embereknek a megélhetésben. Ismerve a helyi emberek képességeit - értenek a szőlőműveléshez - és a helyi talaj adottságait, a Baltavári bor jó hírét – misebort is innét vitték a Zrínyi plébánostól - felvette a kapcsolatot a Balatonboglári Gazdasággal - annak egyik vezetőjével, Agronómusával, aki falunk szülötte Légli Ottó. Kereste a kapcsolatokat, ment a minisztériumokba és elindította a szőlőgazdálkodást. Először ültettek 53 hold szőlőt. Az első termő évben 8 vagon csemege, és borszőlő termett. Termett 50 hl bor, melynek értékesítésénél, még a forgalmazási helyet is ellenőriztette, hogy a Baltavári bor hírére vigyázzon.  A csemege szőlő értékesítése a Vas és Zala megyei ÁFÉSZEKEN keresztül történt, de vittek piacra, Szombathelyre és Budapestre. Megindult az emberek képzése, szakmunkásokat képeztek és szakmérnököt alkalmaztak. A megye egyedüli Szőlészeti Borászati Nagyüzememévé vált a Baltavári Szőlészet. Következő években ültettek még 30 hold szőlőt. A bevételből talajművelő – szőlészeti – borászati gépeket vásároltak és megépítették a pincét a tároláshoz. Ezzel egy időben beindult a mezőgazdaság is, ide is új gépeket vásároltak, és megépítették a 1968-ban a 96 férőhelyes tehénistállót gépekkel felszerelve. Lakatos és kovácsműhelyt rendeztek be.

1968 évtől kezdve Bérbaltavár és Nagytilaj egyesült. Ettől kezdve nagyobb lett a gazdaság, több gép beszerzésére nyílt lehetőség. Utat építettek, és újabb 30 hold szőlőt telepítettek. Jól kezdett működni a gazdaság. Megépült az étterem, borozó, élelmiszerbolt, gyógyszertár, szolgálati lakások. Az eredmény az Elnöknek és csapatának – főiskolát, egyetemet végzett szakembereknek és az itt dolgozó szakmunkásoknak, lányoknak, asszonyoknak köszönhető. Ezekben az években volt munkalehetőség a faluban.

A következő elnök választáson -1971-ben nem Őt választották meg a TSz. elnökének, ezért visszament dolgozni a régi munkahelyére a Vetőmag Termeltető Vállalathoz Szombathelyre. 1983 évben ment nyugdíjba. Nyugállományba vonulása után kertészkedett és a kisbéri hegyen gondozta szőlőjét. Haláláig itt élt Bérbaltaváron. Végakaratának megfelelően a gyermekei lakóhelyének temetőjében temették el a zalaegerszegi temetőben 1993 évben.

Karcsi bácsi szerette a faluját.  Szerette, ahogy én is szerettem és szeretem ma is szülőfalumat, Kisbért/Hegyhátkisbért/Bérbaltavárt – így változtak szülőfalum nevei.

2020-ban 80 évesen is tisztelettel és szeretettel gondolok mindig azokra az EMBEREKRE – tanítókra, vezetőkre, elnökökre, közösségi emberekre – akik sokat tettek azért, hogy szülőfalum fennmaradjon a mai napig.

Szombathely, 2020. július 21.                               Egyed László

Egyed László: Hegyhátkisbér;  Árkus – Frisch sarok

Baltavár felől bejövő Kis - Temető - Hegy - Csapási utcák találkozási pontja  Hegyhátkisbér  Központja  az  Árkus – Frisch Sarok. Fontos döntések, zene, móka, kacagás színhelye. Idősek, fiatalok találkozási helye volt, egy biztos pont ahol mindig – mindenki talált beszélgető társat. „Találkozzunk a SARKON”, mindenki tudta hol van, hova kell menni.  Így volt ez rég időtől fogva és maradt egészen addig  amíg az ÉLET  a faluban ezt lehetővé tette….
A napi történések itt kerültek kiértékelésre, megbeszélésre, itt „dőltek” el a fontos  - gazdasági –politikai  - falunk  életét  érintő  dolgok (– de még a szerelmi –érzelmi döntések is)   Itt szálltak a történetek Apáról – Fiúra. Idősebbek itt adták át tudásukat, történeteiket a fiataloknak. Jó ISKOLA volt. 

De a fiatal fiúk és lányok is itt adtak egymásnak randit, innen indultak el a párok a sétára….. Itt volt a tejcsarnok, ahova a lányok hozták a tejet – nem véletlenül hozták ők -, várták őket a fiúk és a párok már együtt indulhattak sétára,  ami a lány házáig tarthatott és nem tovább! Szigorú erkölcs volt!
Az ÁRKUS-FRISCH  SAROK maradt a háború után is a legfontosabb pontja Kisbérnek.
A háború után nagyon nehezen lehetett a fiatalokat hazaküldeni, mert a háborút megjárt felnőttek nem fogytak ki a történetekből, mi pedig ittuk szavaikat, - de így volt ez Nagyapáink, Apáink idejében is -.

De itt vártuk torok szorítva, hogy ki fog hazajönni az elhurcolt zsidó családok tagjai közül. Játszótársam Frisch Pisti haza jön, lesz e még játszópajtásom? Nagyon sokat gondoltam rá, féltem a híreket hallgatva, hogy elveszítem.

Az 1950-56-os években a politikai helyzet megváltozásával a csoportosulás betiltásával nehezebben lehetett a találkozásokat megszervezni, de a fiatal és a sokat megélt idős embert nem lehetett egy könnyen félreállítani. Megmarad a FONTOS találkozási pont változatlanul a falu számára.  Volt mit megbeszélni, sok furcsa dolog történt az 50-es években.  /kuláküldözés, beszolgáltatás, a paraszt ember sanyargatása, letartóztatások …/, aminek egyenes következménye lett a sok-sok tűzeset, pincebetörés, a sok furcsa eset, amit nem lehetett meg illetve kibeszélni még szinte családon belül sem. A falnak is füle volt!

De mint írtam ez a hely volt a vidám percek, órák színhely is.
Itt volt a Kisbéri BÚCSÚ. Itt voltak a sátrak sok-sok csecsebecsével, volt hinta, ringlis…. Itt volt a nagy kavalkád. A falunk apraja és nagyja / Kisbéré, Baltaváré egyaránt/ az elköltözött családtagokkal, akik természetesen a búcsúra mindig hazajöttek és a vendégeikkel  itt megjelentek. Mise után már a gyermekeknek, fiatal fiúknak, felnőtt férfiaknak elkezdődött a BÚCSÚ.                                                        
Az asszonynépség igyekezett haza a Búcsúi ebédet elkészíteni. Az ebéd nagyon sok fogásból állt, de mindig aranysárga TYÚKHÚSLEVESSEL kezdődött. Majd a főtt húst – a nagy combokat – zsemle mártással tormával ettük, aztán jött a paprikás csirke nokedlival, majd a különböző húsok sorakoztak az asztalon. Búcsúkor mindenki kitett magáért.  Minden háznál volt hatlapos – zserbó ezért a zenészek szóltak is a ház asszonyának, hogy köszönik, de azt nem kérnek.                      
Ebéd közben már házról – házra jártak a zenészek, mindenhol megkínálták őket a finom pálinkával – Dorog – Ferenc - Rigó – Új hegyi borokkal. Természetesen pénzt is kaptak.

Az Árkus Család pajtájában, udvarán volt a BÚCSÚI BÁL. De itt volt a SZÜRETI – EGYESÜLETEK BATYÚS  -SZILVESZTETI – FARSANGI – LOCSOLÓ - ARATÓ BÁL,  de itt volt a CSÉPLŐGÉP ÁLDOMÁS is.                  
A zenét a Zalabéri cigányok szolgáltatták: Burka Karcsi és társa Kertész Karcsi. Hű de jó zenészek voltak! Utódaik is méltók voltak hozzájuk a Kocsis Pali és a Nyári Karcsi! Nyugodjanak Békében. De sokat húzták, de sok papírpénz került a vonóba. De jókat mulattunk velük!                                        
A mulatozás másnap a Hegyen folytatódott. Szeretnék itt emlékezni arra az időre is maikor már Horváth Lajos tanító Úr is beállt a zenészekhez dobolni.  Na az volt ám a ZENEKAR!

 Árkuséknak volt ital és vegyesboltja.  Árkusékat szeretném bemutatni úgyis, mint, munkaadókat, mert volt egy „Forson” traktorral hajtott cséplőgépük, aminek a kiszolgálásához a fiatalokból szervezték a munkásokat részes munkabérért. Nagyon sok családnak jelentett a megélhetéshez kiegészítést, amit a fiatalok náluk kerestek.   Részes cséplést végeztek. / Erről és az ARATÁSRÓL majd külön fogok írni. /

A Frisch Család nagy tiszteletben álló zsidó család volt.
Vegyesboltot, kocsmát, húskimérést, üzemeltettek és még állatkereskedéssel is foglalkoztak. Nagy tiszteletben állt Frisch Gusztáv azért is, mert a falu kulturális életének meghatározó egyénisége volt. Guszti bá szervezte a fiatalok számára a rendezvényeket. Vidámmá, élhetővé tette a falut számunkra.
A Családot elhurcolták. Játszótársam Frisch István, akit 7 évesen vittek el - miért nem hagyták itthon kérdezem még mindig, de sajnos válasz nincs - sem tért haza. A Mi Családunk szoros barátságban volt a Frisch családdal, Édesapám kérte, hogy hagyják itthon nálunk a Pistát, de a család együtt akart maradni. Édesapám el szerette volna vinni egy öt házból álló, eldugott zalai faluba, Édesanyám nagybátyjához. A Pisti Édesanyja nem engedte, maradjon csak együtt a CSALÁD mondta.  Ha meg kell halnunk, azt is tegyük együtt.

Hát sajnos így is történt.  Nem jött haza a játszótársam. A családból Frisch Kálmán tért egyedül haza az elhurcolásuk után, itthon csak az üres házat találta. Az átvonuló német-orosz katonák kifosztották.                                                                                                  
Az életet újra kezdeni nagyon nehéz volt neki. A barátok segítettek eszközökkel és  az Egyed és Bodó Család 1-1 tehenet adott a kezdéshez a Barátnak Frisch Kálmánnak.

Nehéz nekem erről könnyek nélkül emlékeznem, mert ma már csak 2 üres telek van a régi TALÁLKOZÁSIPONT az ÁRKUS-FRISCH SAROK helyén - ami fiatalságom vidám éveinek színhelye volt. 

Sajnos a TSZ megalakulása után, illetve okán az én korosztályom, majd a következő generációk is elhagyták a falunkat. Záhony, Hegyeshalom, Sopron, Pécs, Budapest, Szombathely, Zalaegerszeg, Szeged, Kecskemét adott megélhetési lehetőséget és aztán letelepedve családot alapítva új otthonunk lett. De a szülőfalu szeretete mindig megmaradt, soha nem felejtettük el, soha nem felejtjük el és erőnkhöz mérten megtettük, amit tehettünk, hogy az útókornak a falu értékeit átadjuk.

Ezt mutatja a jelzett utak kereszteződésben lévő harmadik sarok, ahol Szakály Ferenc családja lakott. Mivel a Szakály család tagjai is elhagyták a falut, az a telek is üresen maradt. De Szakály Ferenc nem hagyta parlagon, megtöltötte tartalommal.
2000-ben létrehozta az Elszármazottak Egyesületét és elkezdte az értékek összegyűjtését és azoknak bemutatását. Így került ezen a telken egy emlékhely kialakításra Szakály Ferenc falunk Díszpolgárának kezdeményezésére  aki a falu történetét kutatta, megírta és meg is jelentette egy könyvben .

Béri Balogh Ádámnak – aki falunk szülötte – és a falu 1848-ban elhunyt szabadságharcos hőseinek  tiszteletére márványtábla került az emlékfalra.
2016.augusztus 27-én erre az emlékfalra felkerült a 3. márványtábla a Szakály Ferenc tanár Úr , BSZE örökös Tiszteletbeli  Elnökének emlékére,  az általa ránk hagyott mottóval :

„Amely nemzet nem ismeri múltját nem érdemli jövőjét." (Széchenyi után)

Az emlékhely körül a kialakított parkot Szakály Ferenc nevére avattuk fel.

Most erről a SAROKRÓL tekint ránk és figyeli az utódok munkáját Feri bánk, aki ez évben az égi hazába költözött. Innen figyelmeztet minden utódot egy másik Széchenyi idézettel:

 „TŐLÜNK FÜGG MINDEN, CSAK AKARJUK”

BÉRBALTAVÁRON a FALU LAKÓI és az ELSZÁRMAZOTTAK EGYÜTT AKARJÁK! Bérbaltaváron már nem pislákol, hanem teljes lánggal ég a LÁMPÁS!!!!!
A csendes falu újra éled! Méltó LÁMPÁSAIHOZ!                                                           

Emlékpark örökre őrzi és hívja fel MINDANNYIUNK figyelmét arra, hogy a szülő falu BÉRBALTAVÁR mindig visszavár, de azért, hogy fenn is maradjon, MINDENKINEK folyamatosan tenni és tenni kell.  A szülő faluért végzett közösségi munka legyen MINDENKI SZÁMÁRA SZÍVBŐL JÖVŐ KÖTELESSÉG.

Szombathely, 2016.08.28. Egyed László