Honti  Imre  esperes plébános visszaemlékezései

Rábahidvégen voltam plébános. Hiába védekeztem, hogy Sorokpolányban és Püspökmolnáriban is rendszere­sen fungálnom kell. Hiába gyűjtötték mellettem a hívek aláírásaikat, hogy maradhassak Rábahidvégen. Éreztem, hogy nem a Püspök Úr akarata, hanem az Állami Egyházmegyei Hivatal kívánsága az áthelyezésem. Fájó szívvel búcsúztam el 13 és fél év után szeretett híveimtől és tanítványaimtól.  Püspök Úr azzal vigasztalt, hogy hamarosan dignitárius plébános lehetek és csak néhány évig kell működnöm a megye szélén fekvő négy templom kis faluiban.

1973.szept.1-én vettem át Sarlós Mihály plébánostól a Bérbaltavári plé­bániát. Nagyon kicsi összeggel kaptam meg az egyházközség pénzmaradványát és a templom pénztárt. De annál nagyobb szeretettel fogadtak a hívek. Sarlós plébános szigorú magatartása 19 év alatt használt nekik. Ez szükséges is volt, de én már szelídebb lelkülettel is lehettem irántuk. A régi plé­bánia ház nagyon nedves volt. A szobák falai a szigeteletlen épület rossz állapotban volt. Több mint száz éves épület 4o cm-el a földszint alá ke­rült az új utak építése a szőlőhegyről lesodródott föld miatt.  A tetőzetet 197o-ben felújították, a templom cserepezését is javították. Nagyon sürgető volt azonban a templom külső renoválása.

1974-ben a Nagytilaji templomot újítottuk fel. 3oo lakosú falu összefogott ‚adakozott és sok munkában se­gített. Szent Márton búcsúján Árpád Püspök Úr áldotta meg, bensőséges ünneplés keretében.  1975-ben, gazdaemberek tanácsára a hegyen szőlőt ültettünk, hogy majd azoknak gyökerei megfogják a földet a ház védelmében.

Egyházmegyénk 200 éves jubileumi évében 1977-ben építettük az új plébánia házat. A ház tövében lévő öreg vadgesztenye fát ki kellett vágatni, hogy ne árt­hasson az új épületnek. A házból pedig ki kellett költöznöm egy közeli házba, ahol egy idős özvegy asszony adott egy szobát és mellék helyisé­get. Március 1-én Dutra traktorral széthúzattuk a falakat miután a te­tőt előtte már leszedtük. Siralmas látvány volt, de bíztunk abban, hogy Isten segítségével és a  hívek adakozásával, munkájával év végéig felépül az  új ház. A  terveket Vass György, Sárvári mérnök készítette. Nehezen, de megkaptuk az Á.E.H. és a Sárvári Városi Tanács engedélyét, az ő kikö­téseik szerint. Társadalmi munkában megtisztítottuk a régi falak tégláit. kb. 2 hónapig hagytuk azokat száradni. Ez alatt leraktuk az alapokat.

Pincehelyiséget alakítottunk ki a kazánnak és a terményeknek. Nagy  segít­séggel   emelkedtek a falak hétről hétre. Majd elkészült a mennyezet és jöttek az ácsok, cserepesek. Kivitelező Németh László, Zalaegerszegi kőműves mester és Sulyok Ferenc, Nagytilaji származású, olaszfai kőműves és egy - két helybeli kőműves, Varga Ferenc és mások. Az ács munkákat Legli István helybeli ácsmester végezte segítő társaival. Sokat segített ebben Molnár János  ácsmester.  A sok buzgó segítség mellett kitűntek az egyház­községi képviselők helyben és a filiákból. Isten fizesse meg nekik!                            

1977. október 18-án, Szent Lukács evangélista ünnepén beköltözhettem az új ház­ba.  Az esti szentmisén hálát adtam Istennek az új ház felépüléséhez adott kegyelmeiért. Vasárnap pedig  a híveknek is köszönetet mondtam ismételten adományaikért és készséges segítő munkáikért, melyből házve­zetőnőmmel együtt magam is kivettem a részemet. Szépen berendezkedtünk a következő hetek alatt. Búcsúkor pedig Holpert István, Vasvári kanonok plébános és a kerület papjaival megáldottuk az új plébániát. Mint minden évben, most is ünnepi ebéddel  kínáltuk meg a papságot, de rajtuk kívül a kivitelező munkásokat és az egyházközségi képviselőket. Híveim nagy összefogása jó hatással volt a hitélet javulására is, amit magam is szorgalmaztam.

1978-ban elvégeztük az új épület külső vakolását. A bérmáló püspökünk ekkor áldotta meg szentmise után az új házat és nagy örömmel tért be  az  új házba, hogy velünk ünnepeljen. Minden évben híveimmel elzarándokoltunk  Szű z  Mária  egy - egy kegyhelyére. 1978 év augusztus közepén hálából a kapott kegyelmekért Csíksomlyóra utaztunk. A Szűzanyának ezen a híres kegyhelyén igyekeztünk hálánkat kifejezni és további segítségét kérni, erre nagy szükségünk is volt. Hiszen édesapám, példa adó türelemmel és Istenbe vetett hittel viselt súlyos szenvedés után, életének 78.évében, november 24-én visszaadta nemes lelkét Teremtőjének. Holttestét a Szombathelyi Jáki úti temetőben november 30-án temet­tettük el. A rossz, fagyos téli utak és idő ellenére sokan vettek részt temetésén, melyet plébánosunk, Németh János végzett. Szent hitünkben nyu­godtunk meg, amit Szent Pál apostol így írt le: "Ha meg is szomorít a halál kényszere, az ígért örök élet megvigasztal minket."/Gyászmise prefáci6./ "Ha meghaltunk Krisztussal hisszük,hogy Krisztussal együtt élni is fogunk." /R6m.3,8./ Ezzel a vigasztalással és reménnyel folytattam papi szolgálatomat. Édesanyám és testvéreim is ebben a hitben élnek, és bíznak.

1979 ezüstmisém éve.  Három napos lelkigyakorlattal készültünk rá. Szentelésünk napján évfolyam társaimmal  együtt mutattuk be a legszentebb áldozatot.   Újmisém jubileumán,   június  27-én újmisés  oltáromnál  miséztem a Szombathelyi Szőllősi szükség templomunkban, az én názáreti házamban. Július 2-án pedig  plébániám templomában gyűltek össze paptestvéreim, rokonaim és híveim,  hogy velem együtt adjanak hálát 25 év sok kegyelméért. A sok jó kívánságok között  elhangzott a további évekre, évtizedekre is lelki és testi egészség, sikeres munkálkodás, lelkipásztori örömök kívánságai és lelki erő a szenvedések elviseléséhez, stb. Én mindenkinek és mindenért köszönetet mondtam és további hűséges szolgálatot ígértem. Erre szükség is volt, mert hiszen a feladatok sűrűsödtek. A plébániám mellett a vasvári esperesi kerület vezetését  is  rám bízták. Ez nem volt könnyű feladat, mert az Á.E.H. kívánságait és ígérgetéseit, lelkiismere­tem miatt is visszautasítottam. De viszont megmaradt paptestvéreim és híveim bizalma bennem. Sikerült eredményesen tovább működnöm.

Sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy falvaink egyre jobban sorvadtak.  Évente 4o fő körül volt a halottak száma és 20 körül az újszülötteké. Falvaink idős, vallásos hívei meghaltak,a fiatalok pedig nem jártak már a nyomaikban.  Egyre jobban kellett érezni az ateista szellemű iskolák hatását. A városokban végzett tanulók már igyekeztek elhelyezkedni a városokban, mivel falujukban erre nem volt megfelelő munkalehetőség és kereset. A távolság miatt pedig a napi bejárás lehetetlen volt_. Szüleik segítségével lakást vásároltak, a szülők pedig magukra maradtak. Bár hozzájuk ragaszkodó gyermekeik gyakran látogatták őket és segítet­tek a háztáji munkákban, de hitéletet nem  javították, sőt vasárnapi mun­kák végzésével rontották. Segítségükért a szülőktől természetbeni és a­nyagi támogatást vártak és kaptak. Tíz  évi szolgálatom alatt a lélekszám a három községünkben felére csökkent. 1973.évi adat szerint 2.700, 1983. évi adat szerint 1320 körül volt a lakosság létszáma. A Termelőszövetkezet gyengén tudott   fizetni. Így az urbanizáció következtében és nehéz megélhetési viszonyok miatt a csökkenés folyamata tovább tartott, bár lassulni látszott a városi munkahelyek telitettsége miatt. A hitélet is a sorvadás következtében csökkent. Az itt lakók kb. 4o %-a még rendszeresen részt vett a vasárnapi szentmiséken, de ez lassan hanyatlani kezdett, mert a fiatalok már nem voltak olyan buzgók, mint szüleik. Sajnos kerüle­tünk - megyénk kis falvaiban hasonló sorvadási folyamatot kellett tapasz­talni. Ez  bennünket lelkipásztorokat aggodalommal és szomorúsággal töl­tött el. Kisebb nagyobb sikerrel jártak buzgólkodásaink, de a hanyatlási folyamatot megállítani nem tudtuk. De nem keseredtünk el. Szolgálatomat végeztem a lehetőségek szerint. Minden évben egy-egy  falum családjait meglátogattam és  hitünk vallásunk megélésére kértem. Ennek lett némi eredménye a hitéletben.  A kicsi Mikosszéplaki, Kisbéri templomot és a Nagytilaji hegyi kápolnát kívül, belül renováltatni tudtuk. Újra kellett felújítani a Bérbaltavári templomot, mert a földrengés miatt károsodott. Ebben a nagy munkálatban, az épület megerősítéséhez az  0.M.F.-től is kaptunk támogatást.

1988.évi  5.4-es földrengés nagy károkat okozott. Néhány régebbi házat le is kellett bontani és sokat kellett javítatni. Rettenetes volt a hajnali öt órakor átélni a földrengés borzalmait. A vasbeton koszorúval megerősített házak nem sérültek annyira. De templo­munknak nem volt ilyen megerősítése. Ezért ezt a nagy munkát kellett elvégeztetni, ami akkor több hetes munkába és 700.000.-Ft-ba került,ami akkor nagy összeg volt. A belső falakat csak 199o-ben tudtuk kijavítatni és újra festetni. Ehhez nagy adományt kaptunk Virágh Gyula rokkant nyugdíjas, egyházközségi képviselőtől, aki eladta házát és ő pedig a vakok intézetébe vonult. Pár év múlva meghalt. Reméljük, hogy Isten az örök vi­lágosság fényével örvendezteti meg a mennyek országában. Stefek Albin,szombathelyi festőművész által készített festményeket Balázs Géza és munkatársa, Kovács Csaba javította ki és újra festette.  Az állványokat Sulyok Ferenc, volt Nagytilaji kőműves készítette helybeli segítségekkel.  Balázs Géza, vasvári festőmester több hónapi munkáját bérmálás alkalmával áldotta meg Megyéspüspökünk.  A templom felújítása mellett lelkeinket is igyekeztünk renoválni és megerősíteni Isten kegyelmével, szépíteni az erények gyakorlásával.

1991. év július 3-án, több évi betegeskedés után meghalt 65 éves korában szorgalmas és hűséges házvezetőnőm,  Molnerits Erzsébet. 31 évig volt plé­bániáim szolgálatában Rábahidvégen és Bérbaltaváron. Rábahidvégen temettük el. Helyébe nem találtam megfelelő személyt. Mivel közétkeztetés még nem volt akkor a községben, azért egyik szomszédomnál kértem és fizettem be ebédre. Sok házi munkát is magamnak kellett részben végeznem, mert a tá­volság miatt koruk és gondjaik miatt hozzátartozóim ritkán tudtak eljönni. Schranc Sándorné Mikosszéplaki lakós a plébánia kántornője mindenben szívesen és önzetlenül segített  amiben tudott,  férje mellett a kerti és a szőlőben szükséges munkákban. Ezért én is igyekeztem segítségére lenni viszonzásul. Főleg közlekedési és vásárlási nehézségeiben kocsimmal vittem és hoztam a kért helyekre. Minden munkában készséges és ügyes volt, mint jó munkatárs. Sajnos férje és ő is többször betegeskedett.  De a plébánia­templom, a Kisbéri és a Mikosszéplaki templom kántori tennivalóit és a temeté­si  kántori munkákat folyamatosan el tudta látni. Nagytilajban Jakab Károly volt a kántor. Bár Ő képzetlenebb volt, de a Nagytilajiak elfogadták.

Sajnos a helybeli iskolában megszüntették a felső tagozatot. A felsősöknek Csehimindszentre kellett járni. Heti 16 órában tudtam őket oktatni hitünk tanítására. Kisebb problémákat sikerült megoldani. A tanulók szinte teljes létszáma részt vett a hittanórákon, és a vasárnapi szentmiséken. Többen végeztek havi,vagy két havonta szentgyónást és hetenként áldoztak a fel­nőtt hívekkel együtt. Öregeket, betegeket pedig lakásukon láttam el Kará­csonyra  és  Húsvétra. Triduumokat  is elég jó eredménnyel végeztük. Magam is szívesen vállaltam főleg  kerületünkben  triduumok vezetését.

1993.aug.közepén este Megyéspüspökünk hívott fel telefonon és azt mondta: "Honti Imre, ezennel kinevezlek Vépi plébánosnak." Ez nagyon meglepett, mert Vépiektől és Táplánszentkereszti barátomtól hallottam, hogy Brenner József, Táplánszentkereszti plébános kapott Vépre diszpozíciót. Mikor ezt Püspök Úrral közöltem, Brennert elmarasztalta, mivel visszamondta a disz­pozíciót. Kért, hogy másnap menjek hivatalába és fogadjam el írásban is az áthelyezési iratot. Másnap először a Vépi plébániára mentem, utána a püspökségre. Nagyobb rábeszélés után  1993.szept.l5-i hatállyal elfogadtam he­lyezésemet Vépre,62 évesen, 2o évi Bérbaltavári szolgálatom után. 

Honti Imre esperes plébános

Horváth István esperes plébános

1993  és  1998  között  voltam  Bérbaltavár  plébánosa.  Akkor  még  különálló  plébániaként  működött  a  plébánia.  Azóta  már  a  bérbaltavári  plébániát  is  elérte  a  paphiány  következménye:  Összevonták  a  csehimindszenti  plébániával.  Azóta  nincs  önálló  lelkipásztora.  A  Bérbaltaváron  élő vallásukat  gyakorló  emberek  biztosan  fájdalmasan  élik  meg  ezt  a  körülményt,  amely  sajnos  illeszkedik  a  falu  hosszú  ideje  tartó  leépülési  folyamatába.

Én  "virágkorában"  nem  ismertem  a  falut, nyomait  azonban  láttam,  de  az  akkor  még  élő  néhány  idős  ember  (  például  Bános  Árpi  bácsi,  a  fodrász  ) sokat  mesélt  a  régi  időkről,  a  virágzó  közösségi  és  vallási  életről.

A  falu  festői  fekvése  és  a  gyönyörű  templom  engem  az  első  perctől  kezdve  lenyűgözött.  csehi  irányából  érkezve  csodálatos  látvány  a  dombra  épült, szinte  a  falu  fölé  magasodó  templom.  Úgy  éreztem,  mintha  isten  az  Ő  földi  házából  letekintve  őrködne  a  falu  és  lakói  felett.  Nem  kevésbbé  lenyűgöző  volt  számomra  Mikosszéplak  irányából  közelíteni  a  falu felé.  Maga  a  falu  és  házai  ebből  a  nézőpontból  nézve nem  voltak  láthatók,  csupán  a  szíd  dombok,  amelyek egyikéről  az  ég  felé  mutat  a  templom  több,  mint  40 méter  magas  tornya.   Gyönyörű  a  templom  is,  amely  sok  -  sok régi  bérbaltavári  ember  imádságát  őrzi.  Külön  emlék marad  mindig  számomra  a  gyakran  hazalátogató,  a  vasárnapi  szentmiséken  mindig  nagy  áhitattal  és  összeszedettséggel  imádkozó  Nagy  Gáspár.  Nem  különben  a hétköznapi  szentmiséket  is  rendszeresen  látogató  keresztanyja,  Kelemen  Rózsi  néni,  akihez bennsőséges  kapcsolat  fűzte,  aki  mindig  megkülönböztetett  szeretettel  várta  haza  otthonába Gazsit,  ahogy  ő  szokta  emlegetni.

Szeretettel  és  örömmel őrzöm  lelkemben sok  buzgó  hívő  emlékét,  a  sok  minisztránsét,  akik szolgálatukkal  mindig  ünnepélyessé  tették  a vasárnapi  szentmiséket  Baltaváron,  de  Kisbérben  is.

Sajnálatos  a közösség  zsugorodása,  de  öröm,  hogy  az  Egyesület  mindent  megtesz  azért,  hogy  életben  tartsa  a  közösséget,  és  megőrizze  azt,  amennyire  lehet.  Köszönet  neki  is  érte!

2015.08.02. 22:57  Horváth István

Horváth Lajos

Emlékeim a Bérbaltaváron töltött évekről:

1963-ban a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben folytatott tanulmányaim befejezése után kerültem a Bérbaltavári Általános Iskolába. Ez volt az első és életem során az egyik legcsodálatosabb munkahelyem. Annyi, de annyi jó és igaz ember szeretete, tisztelettudó gyermekek rajongása jutott osztályrészemül, amit soha nem tudok és nem is akarok elfeledni.

Amikor 1963. augusztus elején megérkeztem a faluba egyszerre két ,,csoda” is rabul ejtett. Az egyik a gyönyörű táj volt. Zalabérig vonattal utaztam Szombathelyről, onnan pedig gyalog mentem át Bérbaltavárra. Megérkezve, a dombtetőről egy szép, rendezett falu látképe tárult elém, ami egy városi gyereknek maga volt a varázslat. A másik, soha nem múló emlékem az a szeretet volt, amivel a teljesen ismeretlen falubeliek fogadtak, amikor Horváth László igazgató úrral végigballagtunk a főutcán az iskola épületeit megtekintendő. Akkor még három helyen folyt a tanítás, az alsó-, a középső-, és a felső iskolában. Első osztályom a 2.-4. osztály lett, 43 tehetséges, jól nevelt kisgyerekkel. Ezen felül taníthattam a felső tagozatban, sőt a dolgozók esti iskolájában is. Így azután az a ritka helyzet is előfordult, hogy egyszerre taníthattam az édesapát meg az ő gyermekét.

A szülők igényesek voltak, a gyerekek szorgalmasan tanultak, így aztán öröm volt a tanítás. Többen nagyon szép életutat jártak be. Az iskola tanulói közül kerültek ki orvosok, mérnökök, tanárok és remek mesteremberek. Hinni szeretném, hogyha szerény mértékben is, de nekem is volt részem ebben.

Mindig is úgy gondoltam, hogy minden fejleszthető gyermek valamiben tehetségesebb, mint az átlag. Az iskolai tanulás mellett fontosnak tartottam a kultúra és a sport különböző területeinek művelését mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. Ezért megszerveztem a színjátszó csoportot, az irodalmi színpadot, Gergely Amália kolleganőm tánccsoportjának zongorakísérője voltam, valamint egy könnyűzenét játszó zenekarnak, és az igazgató úr által vezetett énekkarnak tagjaként is működtem. Ezek a művészeti csoportok rendszeresen felléptek. Egész estét betöltő teltházas előadásokat tudtak produkálni. Az akkor nagy tömegeket megmozgató Járási Kulturális Szemléken több aranyérmet szereztek a falu nem kis dicsőségére.

Egy-két év után több sportágban, amelyek korábban ismeretlenek voltak a településen, sikerült szép sikereket elérnünk. Asztaliteniszben szinte minden versenyszámban voltak baltavári, járási bajnokok. Annak ellenére, hogy 1963-ban még egy darab ping-pong asztal sem volt a faluban. Kézilabdázásban és atlétikában is egyre több babér termett számunkra. Sok igen tehetséges gyermekkel és ifjú felnőttel volt módom együtt dolgozni a sikerekért. Mindnyájukra ma is igen büszke vagyok. Én nem, de talán ők sem felejtettek. Nagyon sok nevet kellene most, és itt felsorolnom, ami egy kis faluról már önmagában igazán szép bizonyítvány. Anélkül, hogy bárki akit nem említek megsértődne, a legjobbak neve a tollam hegyére kívánkozik. Így: Humli Vera, Bános Gabriella, Kóbor Gyöngyi, Illés Gyula, Bodó Jenő, azok, akik a jók között is a legjobbak voltak.

Végül a túrák és a kirándulások. Ezek során az iskolai tananyaghoz kiváló kiegészítő ismereteket szerezhettek a gyermekek, no meg egy életre szóló élménnyel gazdagodhattak. Talán a legemlékezetesebb a fonyódi táborozásunk volt. Ide kerékpárral mentünk és sátorban laktunk. Miénk volt a környék egyetlen bérelhető csónakja és az ,,egész” Balaton.Alig 4 évet töltöttem Bérbaltaváron. Szeretném megköszönni a falu akkori lakóinak a sok-sok szép élményt, meg azt, hogy hozzájárulásukkal értelmet adtak a pedagógus pályán végzett munkámnak, különösen annak kezdetén. Az idő, amit ott töltöttem rövidnek is tekinthető. Én ezt nem így érzem. A tényleg nem hosszú időszakot olyan magas minőségűnek éltem meg, hogy az egy fél életre is elegendő mennyiségű lehetne.Köszönöm a Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület megtisztelő megkeresését. Munkájukhozsok sikert kívánok. Legyenek büszkék arra, hogy Önök olyan bérbaltaváriak, akik áldozatos, nemkevés fáradtsággal járó munkára önzetlenül képese

Őszinte tisztelettel: Horváth Lajos egykori bérbaltavári tanító

Horváth Ágnes

Emlékeim

1945. január 20. Ezen a kemény téli napon láttam meg a napvilágot gyönyörű kisfalunkban, Bérbaltaváron. Édesanyám és nagyszüleim a Piroska Ágnes nevet adták nekem. Édesapám csak 3 hónapos koromban látott először, amikor a frontról hazaérkezett, majd azonnal kijelentette, hogy szó sem lehet arról, hogy lánya egy ilyen kommunista nevet (Piroska) viseljen. Attól fogva csak Ágnesnek hívtak.

Óvodai élményeim nem túl bőségesek, hiszen csupán 1 napig jártam óvodába, azt is saját kérésemre kíváncsiságból. Határozottan tudom, hogy fehér zománcos bögréből ittuk a kávét. Este pedig kijelentettem, hogy én oda többet nem megyek, mert ott mindenkinek szót kell fogadni és délután még aludni is kell. Ebből az időszakomból emlékszem a csodálatos karácsonyi estékre. Édesapám nagy, meleg tenyerébe fogta kezemet és elindultunk a sötétben meglesni a Jézuskát, amikor hozza a karácsonyfát a szófogadó baltavári gyerekeknek. Emlékszem, hogy nagy pelyhekben hullott a hó, puha nesszel kavargott a fekete estében. Itt-ott petróleumlámpa fénye pislogott az amúgy elsötétített házakban. Nagy csalódásomra Jézuskával nem találkoztunk. Édesanyám és nagy testvéreim sokkal szerencsésebbek voltak. Ők otthon már azzal vártak, hogy megérkezett hozzánk a Kisjézus és sok ajándékkal elhozta a káprázatosan feldíszített karácsonyfát.

Édesapám a falu könyvtárosa volt. Így az olvasás az egész család kedvelt időtöltése volt. Testvéreim már rég iskolába jártak, mikor én még kerekre nyitott szemekkel csodáltam őket, hogy hogyan tudják a sok irka-firkából kiolvasni a tudnivalókat. Türelmetlenül vártam, hogy én is iskolás lehessek.

Kisbérben kezdtem az általános iskolát. Csuda tanító néni oktatott bennünket. Az iskola egy ilyen kicsi gyereknek gyalog meglehetősen messze volt. Emlékszem, hogy ezért különösen büszke voltam, hogy az osztályból csak én mentem egyedül az iskolába az első tanítási napon. Még tisztán előttem van, ahogy a szeptember elején búcsúzó nyár még ottfelejtette melegét. Ezért Csuda tanító néni férje, János bácsi és a harmadikas fiúk kivitték az osztályból az udvarra a fák hűvös árnyékába a padokat. Előttem van a tanító néni kedves mosolya, még nagy, barna szemei is mosolyogtak. Érintését még most is érzem, ahogyan jóságosan megsimogatta a fejemet.

Padtársam Táncos Ilona (Hugi) lett, akit már korábbról ismertem. 8 évig ültünk egymás mellett és barátságunk egy életre kitartott. Az iskolai évek során nem tudtuk volna elviselni, hogy a másikunk jobb jegyet vigyen haza, ez végig motivált bennünket. Egyetlen szomorúságom az volt, hogy Hugi szerintem sokkal szebben írt, a füzetei is rendesebbek voltak. Az enyémbe mindig belopakodott egy-egy szamárfül, sőt néha még egy tintapaca is.
Szünetekben a partoldalban a bokrok között játszottunk bújócskát a többi gyerekkel. Volt ott egy földbeásott pince is, aminek a tetejére nem volt szabad felmennünk. Dóczi Ernő és néhány másik fiú mégis megtette. A mai napig szégyellem, hogy beárultam őket.
Csuda tanító néni lányától, Trézsitől tanultam meg nyuszit rajzolni, amikor egyszer bejött hozzánk a tanító néni helyett egy órára. Így nézett ki: Anyaként kislányomnak is megtanítottam.
Minden téli szünet előtt mindannyian fekete retket kaptunk Csuda bácsitól. Azt mondta, ezt meg kell ennünk, mert nagyon egészséges. Szívesen eleget tettünk a kérésének zsíros kenyér körítésével.

Felső tagozatban is nagyon jó tanáraink voltak. Edit tanító néni történelem órái felejthetetlenek maradtak a mai napig. Ámuló csendben hallgattuk őseink, elődeink éltének történetét, tetteit, amiket az előadása során szinte magunk előtt láttunk.
Az élővilágot és a földrajzot Gyulay Lajos igazgató bácsi tanította. Nagyon szerettem mindkét tantárgyat. 6. osztályos koromban a káposzta lepkéből feleltem. Ez a lepke a rovarok fejlődése során teljes átalakuláson megy át: pete, hernyó, báb, kifejlett rovar. Hát a báb sehogy nem jutott eszembe, ezért hármasra feleltem. Egy világ dőlt össze bennem. Zokogva mentem haza és egy életre megtanultam a leckét. Azóta biológia tanárként, amikor ezt tanítottam mindig eszembe jutott ez a történet.
Pintér Sándor tanár bácsi számtant tanított nekünk. A számok világában nagyon otthon voltam. Egyszer egy példában az volt a kérdés, hogy 1 dm³-es kockába kellett valahány liter petróleumot önteni. Hát ez teljesen kifogott rajtam! Szégyelltem, de nem ment a fejembe.

Lelkesedtem és azóta is lelkesedem a versekért. Nagyon szerettem őket olvasni és szavalni is. Például habár a János vitézből, Toldiból csak egy-egy részt kellett volna megtanulni, én kívülről fújtam az egészet. Szinte minden ünnepélyen szavaltam. És olyan ünnepélyekből, ahol szavalni lehetett, örömömre nagyon sok volt. Ott volt a Tanácsköztársaság ünnepe, április 4., május elseje, évnyitó, évzáró, november 7., március 15., Télapó, anyák napja.

Akkoriban még nem volt villany a kultúrházban. Édesapám gázlámpáját szokták kölcsön kérni a falubeliek ünnepélyes alkalmakra. Fantasztikus érzés volt az iskolán kívüli eseményeken is szavalni. A hallgatóságot csak egy pillanatra láttam az elején, aztán ugyanazt éreztem, mint a költő, csak ő adta számba a szavakat, a kanyargó Tiszát, a zordon Kárpátokat, a végtelen Alföldet a nyári napnak alkonyulatánál. Arany János családi körében ott voltam és láttam Várnai Zseni Peti kisfiának első lépéspróbálgatásait is.

Néhány évvel ezelőtt egy bérbaltavári falunapon, megállítottak és ennyi év után azt mondták nekem, hogy emlékeznek rá, milyen gyönyörűen szavaltam gyerekkoromban. Olyan jól esett ez nekem!
Szenzációs élményként éltem meg, ahogy ünnepélyeken kisdobos és úttörőruhában vonult fel a gyereksereg. Mi pedig Gyulay igazgató bácsi vezetésével az úttörőzenekarban az első sorokban menetelve élénken játszottuk az indulókat.

A fellépéseket otthon szalmakazalunk tetején folytattam. Szavaltam, énekeltem – szegény szomszédok! Az 1956-os nagy földrengés is ott ért éppen műsorozás közben. Az első pillanat a csodálkozásé, a következő a félelemé volt. Amilyen gyorsan csak tudtam, lemásztam a kazal tetejéről és riadtan odafutottam édesapámhoz és nagymamámhoz, akik éppen kiszaladtak az udvarra. Nagymama odakiáltott édesapámnak: „Mit csináltál, édes fiam?! Mindjárt összedől a ház!” Majd láttam az arcukon a félelmet, amikor édesapám azt válaszolta: ”Ez földrengés volt.” Édesanyámat takarítás közben a templomban érte a rázkódás, ő is riadtan szaladt ki az épületből a többi asszonnyal és elmesélése szerint látta, ahogy a templom tornya erősen kilengett a földlökésektől. Éjszaka a szamár szobájában aludtunk, mert nem mertünk visszamenni a házba az esetleges utórengések miatt.

Édesapám egy másik emlékem középpontjában is áll. Nekünk gyerekeknek kötelező volt a 8 órakor kezdődő vasárnapi misére járni. Telente fenemód nehezemre esett kimászni a jó meleg dunyha alól és elmenni a jéghideg templomba, ahol az oltár előtti fagyos kövön kellett végig állnunk a kis vékony talpú cipőcskéinkben a hosszú miséket. Édesapám megsajnált bennünket, amikor panaszkodtunk arról, hogy teljesen átfagytunk, és saját költségére farácsokat készített. Ezek a rácsok szinte az oltár előtti teljes teret befedték, hiszen sok gyerek lábacskáját kellett megvédeni a csontig ható hidegtől. Hihetetlenül büszke voltam édesapámra.

De a tél nemcsak zord oldaláról maradt meg bennem. Gyermekkorom téli estéi csodálatosak voltak, amikor szüleink, nagyszüleink régi történeteket meséltek életükről. A kártyacsaták során minden kártyajátékot megtanultam nagymamámtól, testvéreimtől. Bátyámhoz gyakran jöttek barátok, mint Zrinyi Szilvi, Jelenics Tibi és ők sokszor beszálltak a játékba. A nagyapám készítette hatalmas kerek, faragott lábú asztalt körbeültük, vidámak, gondfeledtek voltunk. A sült krumpli illata az ilyen esték felejthetetlen tartozéka volt. Nagymamámnak milyen sokszor el kellett mesélnie az Icipici asszonyt, a Zsiványok tanyáját, a Kórót és a kismadarat és a többieket. Milyen jó volt ezeket továbbadni kisgyermekeinknek, mert a tévében a Futrinka utca és a Lolka Bolka sosem voltak olyan érdekesek.

Tanári pályafutásomat már kisgyerekként kezdtem, ezt egy kedves emlék kíséri. Felső tagozatos koromban már sokat kellett dolgoznunk. Hatalmas szőlőterületünk volt, ahol nyaranta fáradtságosan és hosszadalmas munkával kellett kapálni, csonkázni. Édesanyámnak gyönyörű hangja volt, szegénynek munka közben is énekelnie kellett nekünk, hogy enyhítsen csüggedésünkön. Rengeteg dalt tanultam ekkor tőle, de ez mégis sovány vigasznak tűnt nekem. Pintér tanár bácsi egyik nyáron azonban meglepetésszerűen megkért, hogy korrepetáljak egy kislányt, aki pótvizsgára ment augusztus végén. Cserébe a nővére dolgozott helyettem a hegyen. Hű, de boldog voltam az első oktatói „állásommal”! Hát még amikor a kislány sikeresen levizsgázott! Amúgy még most is Bérbaltaváron él. Vajon emlékszik erre?

Így fertőzött meg a tanári pálya már kiskoromban. Emellett igencsak büszke voltam Horváth Dezső igazgató-tanító nagybátyámra és keresztapámra, akit a falu apraja-nagyja a legnagyobb szeretettel és tisztelettel emlegetett.

Minden ősszel, amikor a mezőről behordták az betakarítók a tököket, én szépen sorba raktam őket, szemet, orrot, szájat karcoltam a héjukba és tanítottam őket tanári pályámat egyengetve. Mindegyiknek neve volt. Amelyik éppen a tehén étlapjára került, annak tanévvégi bizonyítványt állítottam ki. Sajnos november végére létszámhiány miatt be kellett zárni az iskolámat. Komolyabbra fordítva a szót, később a vasvári Béri Balogh Ádám gimnáziumban, majd valóban az Egri Tanárképző Főiskolán, aztán a ELTE Bárczy Gusztáv tanárképző szakán végeztem és soha nem bántam meg ezt a választást.

Fiatalkori kedves emlékek fűznek a bérbaltavári bálokhoz, szüreti mulatságokhoz és vidám tollfosztásokhoz. Nekem akkor úgy tűnt, hogy tele van fiatallal kis falunk, akikkel sokszor a Humli házhoz közeli hídnál találkoztunk és csevegtünk, mikor esténként elvittük a csarnokba az aznap frissen fejt tejet. Gyermekeim történeteim közül legszívesebben azt hallgatták, mikor arról meséltem, ahogy ilyenkor sokszor elnémultunk, amikor meghallottuk, ahogy a hegytetőn a naplementét tárogatón kísérte valaki. A csodaszép fafúvós hangszer játéka, szívhez szóló hangja fátyolként terült szét a völgyben megbúvó kisfalunk felett és megpendítette bennünk a szeretet és melegség húrjait.

1956-2016 - a különös évforduló

Ma, 60 évvel később így emlékszem az 1956-os eseményekre. A húsvéti földrengés után szomorú képet nyújtott a falu. A ledőlt kémények és megrepedt házfalak sok munkával látták el az embereket. Nyáron örömünkre megérkezett a faluba a villany. Vettünk egy világvevő rádiót. A legelső bekapcsoláskor egy magyar nóta csendült fel, amit átszellemülten hallgattunk. A forradalommal kapcsolatosan csak arra emlékszem, hogy izgatott falubeliek jöttek el hozzánk. Édesapám faforgács illatú műhelyében zaklatott, de fojtott hangú beszélgetés folyt. Később körülülték a rádiónkat és hallgatták a Szabad Európa recsegő tudósítását. Éreztem, hogy valami nagyon nagy dolog történik. Bátyám akkoriban Székesfehérváron dolgozott, esténként imádkoztunk érte, hogy semmi baj ne érje, mivel hallottuk, hogy tankok érkeztek az országba, lőttek és számtalan fiatal halálos áldozat is van. Az utána következő napokban fáradt, elcsigázott emberek jöttek falunkba. Többek között egy pár is érkezett két kislánnyal, akik talán 1 és 4 év körüliek voltak. A kicsit Kornéliának hívták. Elhatároztam, hogy az én kislányom is Kornélia lesz, és így is lett. Édesanyám sietett megfejni a tehenet, hogy megetethessék a kicsit. Útravalóul kolbászt, kenyeret és buktát csomagoltunk nekik. Soha nem felejtem el ezeket az arcokat.

Abban az évben valahogy a karácsony sem volt olyan vidám mint máskor. Szomorúság, reménytelenség töltötte meg a levegőt. Csak felnőttként fogtam fel ennek az eseménynek a történelmi nagyságát.

Horváth Ágnes