Elérhetőségek

Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület

9700 Szombathely,
Rumi út 264.

Telefon: +36/30/979-5609
info@berbaltavariak.hu






Nevezetességek

2./6. Szívünkben lévő Kincseink: visszaemlékezések

 

„Csak a jók mennek el…”

Megkésett emlékezés Édesapámra, Molnár Lászlóra

Igen, megkésett!

Nem tudom emlékszik-e még valaki BÉRBALTAVÁRON 1957.december 30-ára a családom élő tagjain kívül. Nekünk nagyon szomorú nap volt. Édesapám: Molnár László kántor-tanító – fiatalon - 45 évesen elhunyt.  Én 9 és fél éves voltam, akkor még nem tudtam milyen lesz átélni, hogy soha többé nem lesz köztünk. Nem tudtam miért kívánnak részvétet nekem is, de megköszöntem, ahogy Anyukám és a testvéreim. Megnéztem a dupla koporsó „ablakán” – amiben Pestről hazaszállították. Olyan volt, mintha csak békésen aludna. Még most is látom magam előtt az arcát.                                                                                                                                                     

Rég óta kutatok a gyermekkori emlékeim között, amiben édesapám is „szerepel”. Legfájóbb emlék édesanyám szomorúsága, aki akkor  már második férjét gyászolta. A temetésig: január 7-ig csak a sok sírásra emlékszem. De a temetés sok mozzanata örökre belém ívódott. Hosszú-hosszú sor vonult a Bános háztól a temetőig. Családtagok, rokonok, barátok, kollégák és a sok volt tanítvány. A mindszenti zenekar, akit Dr. Kiss Imre vezényelt. Kedves nótáival búcsúztak tőle: „Most van a nap lemenőbe’, kimegyek a temetőbe….” ’A kanyargós Tisza-partján, ott születtem, oda vágyik vissza az én szegény lelkem…”

Valóban a Tisza-partján született, a mai Szerbia területén, onnan menekült olyan messzire – egész Baltavárig.
Engem már nem tanított, de nővérem és bátyám megismerte a lelkiismeretes tanárt is nem csak az „édes mostohát”.
Csupa szív, nyugodt, kedves ember és apa volt. Több hangszeren játszott és a templomban is énekelt. A zene szeretetét biztos tőle örököltem. Sokat énekeltünk otthon, édesanyámnak gyönyörű hangja volt. A szép magyar nótákra és népdalokra máig emlékszem.
Látom magam előtt, ahogy órákat javít, mindegy, hogy vekker volt vagy zsebóra. Sosem tanulta.
Aztán emlékszem, hogy motringozót és kártoló gépet csinált, hogy a birkagyapjút fel tudják dolgozni. Anyukámat is megtanította fonni, aztán motringot készíteni. Tudom, hogy kötni és horgolni is tudott. Honnan volt benne ez a sok féle tehetség? Honnan tudta, hogy kell csirke keltető gépet csinálni, de az is működött. Meg tudta javítani a biciklit és  a motorját. Sőt, asztalosként is láttam dolgozni.

Az egyik leg „élőbb” emlékem, amikor a Mörk  Ernőék házában kibérelte az asztalos műhelyt. Édesanyámat (Bános Annus) vártuk haza Pestről (Zalabérből).
Lassan telt a délután, 5 percenként kérdeztem, hány óra van. Azt mondta: kislányom ne gondolj az időre, inkább énekeljünk. Közben ő gyalult, de már nem tudom mit készített. Emlékszem a kellemes fa-illatra, ami a műhelyt betöltötte. És a dalokra, amikre tanítgatott.
Úgy tudom, mindenki tisztelte és szerette.

Aztán a politika beleszólt az életébe. Megtiltották, hogy a templomban éneklő kántor a „szocializmus” elején iskolában tanítson! Nem tudom, hogy ez milyen törést okozott az életében, de biztos, hogy nagyon megviselte. Emlékszem, hogy beszélték otthon, hogy talán a Fóti Gyermekvárosban kaphat tanítói állást. A nővérem személyesen vitte el a kérelmet, de „ilyen” tanító ott sem kellett. Kénytelen volt elmenni Nagykapornokra dolgozni az útépítőkhöz. Nem félt a fizikai munkától sem, de irodában dolgozott. Csak  hét végeken járt haza. Minden héten az utcán vártam a munkás buszt, amivel jött. Talán a következő évben talált másik munkát, gondnok lett Balatonföldváron egy nagy üdülőben. Azon a nyáron ismertem meg a Balatont, mert sokszor meglátogattuk Édesanyámmal. Azon az őszön kezdett betegeskedni. Ismét mentünk Anyukámmal Balatonföldvárra, mert nem jött haza hét végén. Több napos alvásból ébresztettük föl – az orvos azt mondta beteg a szíve. Ki kell vizsgáltatni és kezelni kell.

A Pesten élő keresztanyám segítségével került a János kórházba. Oda indultak ’57. karácsony másnapján. Nem tudtam elköszönni tőle, mert mindig szomszédoltam, akkor sem voltam otthon. Egész életemben bántott, hogy nem vettem búcsút tőle.
3 napig „kezelték”, negyedik nap már paraván volt az ágya előtt, amikor Anyukám ment látogatni. Nem sokkal előtte halt meg.

Két bátyja és két nővére maradt Szerbiában (akkor még Jugoszlávia volt), szerencsére évekkel később megtaláltuk egymást. De szülei már nem éltek.  A Julianna nevet az apai nagymamám után kaptam.
Úgy érzem, hogy jósága, kedvessége, embersége és zeneszeretete Tamás fiamban él tovább, az emléke pedig a mi szívünkben, amíg élünk.

Közeleg a mindig szomorú évforduló: december 30-a. Kérem, aki még emlékszik rá, mondjon érte egy imát!

Köszönöm a baltavári önkénteseknek, akik sírját rendbe hozták és megszépítették. Hálával gondolok rájuk.

Bite Jánosné  Molnár Julianna (Lia),  Algyő

 

 

Baltavári emlékeim

 

Kohl András István vagyok, Kovács István és Kovács Istvánné szül. Szabó Ilona unokája. Nagyszüleim az Arany János utcában laktak, nagyapámat Kovács bádogosnak, vagy bádogos Pista bácsinak ismerték a faluban, mert épület és díszmű bádogos mester volt a szakmája. Talán valahol még megvan egykori bélyegzője Baltavár felirattal, ami arra utal, hogy a Hegyhátkisbérrel történő egyesítés előtt készült. Nagymamámat Kovács néninek, Ilonkának, a fiatalabbak Ilonka néninek szólították. A házi és ház körüli munkák töltötték ki napjait. Édesanyám Kovács Hilda egyszülött gyermekük volt, édesapám Kohl András Hajósról (sváb falu az Alföldön) került Baltavárra egy barátja mutatta be anyukámnak. Apám édesapja 1932-ben fiatalon meghalt, apai nagyanyámat 3 gyerekkel sváb származása miatt 1948 januárjában kitelepítették, mindenüket elvették. Édesapámat a Kovács család szeretettel befogadta, 1956. augusztus 20-án volt az esküvőjük. Apám évekig ingázott budapesti munkahelye és Baltavár között, mígnem felköltöztek a fővárosba, ahol 1961-ben születtem. (Ennyit a családi háttérről.)

Édesanyám rendkívüli módon kötődött szüleihez, szülőfalujához és természetesen apám is, akinek néhány hajósi rokonon kívül senkije sem maradt Magyarországon. Az akkor hatnapos munkahét értelmetlenné tette az egy napra hazautazást az egész családnak, ezért az összes iskolai szünetet, szüleim szabadságát Baltaváron töltöttük, így élményekben gazdag gyerekkorom volt a koszos, büdös városi léthez képest. Talán ezért is szeretjük családommal a vidéki életet, bár hosszú ideig éltünk Budapesten, immáron 15 éve büszkén vagyunk vidékiek!

Talán legkorábbi emlékem, mikor nagymamámmal kirándultunk a Szijjártó erdőbe, annak is a gondosan ápolt tisztására. Zsíros kenyeret vittünk zöldhagymával és egy kis üveg málnaszörpöt, aminek most is érzem az ízét, azóta is szeretem. Kerestem a helyet évekkel ezelőtt, de mindent visszavett a természet. Kirándultunk a „Katareszka likja” nevű forráshoz, mely az első forrás volt, amit életemben láttam, sohasem felejtem ahogy bugyogott a víz, mintha csak forrna, majd egy néhány arasznyi csobogón aláfolyva elveszett a nádasban. Kerestük ezt a helyet is, de a gondozás elmaradt, így mára egy sáros bozótos őrzi a forrás emlékét.

Ahogy nőttem már a kenyérvásárlást is rám bízták, emlékszem, ahogy megérkezett a kenyeres autó a várakozók csatárláncba állva dobálták kettesével a kenyereket, amit a boltos néni stócolt fel a pulton. Gyakran küldött nagyanyám a boltba, hogy hozzak Forintért élesztőt, ilyenkor kelt tészta készült. Kedves időtöltésem volt estefelé tejért menni Illés Gyula bácsiékhoz, ahol a fejésre várakozás közben ipi-apacsot (egy fajta bújócska) játszottunk a többi gyerekkel. Gyula bácsi szakmája bognár volt, így a beraktározott faanyag remek bújóhelyeket biztosított. Volt egy nyári almafa Illésék és Kocsisék (tsz elnök) háza között, melynek utcára nyúló ágairól hamar elfogyott a finom gyümölcs, majd beljebb is fogyatkozni kezdett, melynek rendre az lett a vége, hogy Mariska néni adott nagyanyámnak egy szatyor almát: Ilonkám itt van az unokád, süssetek egy jó rétest. És másnap húzták a rétestésztát édesanyámmal, készült a finom igazi almásrétes. Vasárnap délelőtt misére mentünk a templomba, akkoriban még rendszeresen használták a tömjénfüstölőt, melynek nagyon szerettem az illatát. A vasárnapi ebédet követő csendes pihenőt követően nagyapámmal felkerekedtünk és mentünk a hegyre, ahol nagyapám ultizott Simon Vilmos és Márkus Gyula bácsival. (Rendre megkereste a fagyi árát.)

Nagy élmény volt számomra, amikor dolgozni mentünk nagyapámmal: motorral, hátizsákban a „mobil” bádogos műhely a hátamon (tüzi pákák, bádogvágó olló, kalapács stb.) Tüzelhettem a kicsiny kályhában és adogattam a pirosan izzó forrasztópákákat nagyapámnak a létrára, aki jellegzetes mozdulattal, puszta kézzel csapta le róluk a hamut. Bérbaltaváron és a környező településeken a mai napig láthatóak a jellegzetes ereszcsatorna díszei, melyek természetesen jelenlegi házunkról sem hiányoznak.

És a Hegy, így nagybetűvel, ahol megtermett a takarmány a csirkéknek, tyúkoknak és disznónak, megtermett az éves krumpli szükséglet. A kaszáló gyümölcsei befőttnek és pálinkának lettek feldolgozva, valamint a szőlő, mert abban az időben borral szinte mindenki önellátó volt. Ha nem volt bádogos munka, -vödrök, locsolókannák, fazekak foltozása, „fenekelése”, valamint a szezonban az akkor még rézből készült permetezőgépek javítása is idetartozott, mert akkoriban ezek az eszközök javíthatóak és tovább használhatóak voltak!- nagyapám a hegyen dolgozott: permetezett, kapált, sarabolt és természetesen ősszel a betakarítás és szüret következett, édesapámmal és a családdal együtt. Nyaranta a frissen főtt ebédet vihettem a hegyre, mely kedves időtöltésem volt. Lehetett menni a kertek alatt a Kancsal-dombon át, vagy a falun keresztül akár biciklivel is, ami a visszaúton volt remek szórakozás: a lejtős úton jót lehetett száguldani. Nagyapám a déli harangszót hallva kisétált a szőlőből, megmosakodott, mire rendre odaértem az ebéddel. Ebéd után pihent egy félórát, majd dolgozott tovább. Én, a gyerek kedvemre tücskörészhettem, bogarászhattam, lakmározhattam a kaszáló éppen érő gyümölcseiből (cseresznye, ribizli tüskés körte stb.). Sokszor átsétáltam Szabó Károly bácsihoz beszélgetni, nagymamám testvéréhez, aki szintén sokszor dolgozott a hegyen. Emlékezetes számomra a fehér himpér (ami igazából sárga és málna és nagyon finom), mely Károly bácsi szőlejének végében termett.

Nagyszüleimhez köthető a gombaételek szeretete is, gyerekként a kaszálókon gyűjtöttük a csirkegombát, melyből, ha sokat találtunk paprikás készült, ha kevesebbet a zöldborsó levest gazdagította. A Szajki-tavak környékére is ellátogattunk nagyapám Csepel motorkerékpárjával vargányát, galambicát, vagy jobb híján keserű gombát gyűjteni.

Telente emlékezetesek a disznóvágások, nagyapám nemcsak szerette, de értette is a böllérkedést. Olyan finom füstölt kenőmájast, disznósajtot (préshurka) sehol sem ettem, a disznóölés másnapján reggel a fagyott zsírból kivett hideg véreshurkáról nem is beszélve.

Nagyapám néha mesélt az I. világháborúról, Galíciában, ma már nem azonosítható helyen harcolt. Egy könnyebb sebesülést szenvedett el, a karján ment át egy lövedék. Talán néhány milliméteren múlt, hogy csontot ér és amputálják a karját, de a Gondviselő vele volt, megúszta. Sebesülésekor megkapta a IV. Károly által alapított Sebesültek Érmét, melynek hátoldalán a latin LAESO MILITI (A sebesült katona számára) található és az alapítás évszáma MCMXVIII (1918). Ma is fülembe csengenek szavai, ha valamely ételt nem ettem meg: „majd megennéd még” és mesélte, hogy a fagyott földből kikapart krumplit ették. Jártunk Galíciában, talán éppen ott ahol egykor nagyapám is harcolt.

És néhány anekdota: „Az eldugott pálinkát kereső fináncok minden zugot átkutattak, de nem találtak semmit. Nagyanyám megkérdezte, hogy a kamra ajtó mögött nézték-e már, mire bosszúsan legyintettek és tovább álltak. Csak nagyapámban hűlt meg a vér, mert a pálinka ott volt. A szomszéd Szijjártó bácsi hurkából nagyapám vette ki a vadnyulat, persze nagyapámnak panaszkodott, hogy milyen emberek vannak, akik megelőzték! Nagyapám helyeselt, de bizony a vadhúst nagyon szerette. Egy kicsit vidámabbra sikerült ultizás után nagyapám kétségbe esve kereste a fogsorát. Nagyanyám bíztatta, hogy menjen csak vissza a hegyre, meglesz az valahol. A protézis otthon pihent egy pohár vízben, persze, hogy a hegyen nem találta. Amikor hazaért fény derült a mama leckéjére és jót nevettek, sokszor felemlegették.”

 Végezetül egy igaz történet: nagyapám elküldött javításra leadott és elkészült cipőjéért Nagy Lajos cipész bácsihoz. Lajos bácsi műhelye is érdekes volt számomra, ezért is szívesen mentem, de kicsit várni kellett, mert még nem volt kész a javítás, ki kellett bokszolni a cipőt. Mondtam Lajos bácsinak, hogy hagyja csak, majd megcsinálom otthon, de Ő ragaszkodott hozzá, majd előttem a tizenéves gyerek előtt elvégezve az ápolást, kifényezve adta át nagyapám fekete félcipőjét! Akkoriban ez így volt szokás!

14 éves voltam, amikor nagymamám meghalt. Nagyapám talán 2 évig bírta a magányos életet, -bár, a szomszéd Horváth agronómusék segítették-, feladta önállóságát és hozzánk költözött Óbudára, 1986-os haláláig. Sajnos már nincsenek közöttünk, Nagyszüleim a baltavári temetőben drága jó Édesanyám és Édesapám az Óbudai temetőben nyugszanak. Cselekedeteik és megannyi történet immáron az örökkévalóságban őrzik felejthetetlen emléküket!

Nyugodjanak békében!

 

Kohl András




« Vissza az előző oldalra!
Bérbaltaváriak Szülőfalujukért Egyesület - Magyar